(Öt perces, könnyen értelmezhető, reality-történet)

Mai, digitális világunkban, amikor a virtuális közösség szinte mindent felülír és WR szemüvegek látványvilágán nőnek fel a modern fiatalok, érdekes élményt nyújthat egy valóságos órásbolti környezet és annak forgataga. Sajnos, ma már ritkán látni ilyen helyet, egyre kevesebb azoknak a boltoknak a száma, amelyek nem erőltetik a plázahatást, autentikus megjelenésükkel inkább a múlt árnyékát, mintsem a jövő kihívását próbálják közvetíteni a vevőközönség számára. Viszont amelyik bolt megtartotta az antik hangulat leheletét, számolnia kell azzal, hogy szinte vonzza azokat az embereket, akik ebben az érában érzik jól magukat. Magam is szerelmese vagyok az ilyen időkapszulához hasonló üzleteknek, nem csoda, hogy mások is fantáziát látnak benne.

Sokszor előfordul, hogy turisták, néha lelkes amatőrök, vagy kereskedők látogatják ezeket a boltokat, szinte egymásnak adva a kilincset. Sokan nem is törődnek azzal, hogy itt kereskedelem folyik, az órás dolgozik, még ha nem is látszik munkája intenzív tevékenységnek. Kérdeznek, néha csak érdeklődnek, de olyan is akad, aki antik hagyatékát szeretné felbecsültetni. Rengeteg fura dolog érkezik be egy ilyen boltba, nem beszélve arról, hogy aki hozza, sokszor fogalma sincs mit is birtokol.

Minap sem volt másként, ködös, szinte Liverpooli hangulatba burkolózott a főutcán álló órásbolt, amikor is a semmiből előbukkant egy trendi fiatalember, kezében néhány aprósággal. Rágógumival a szájában, befésült, Pumped Gabó-s frizurájával úgy festett, mintha a „Glamur-napok” próbafülkéit hátrahagyva átugrott volna hozzánk pár percre. Aktatáska méretű csomaggal a kezében bekéredzkedett a boltba. Kedvesen köszönve megköszörülte a torkát és megszólalt.

-Bocsi, tudom, hogy sok melótok van, de szeretném, ha véleményeznétek nekem ezt a pár dolgot, amit angol haverom vett egy londoni bolhapiacon. Sok kacat volt még mellette, de ezt speciel megtartottam magamnak. Mondta szelíden.

Órásmester kollégám már megszokta, hogy az „Y” generáció lazán letegezi mindenféle előzmény nélkül, de éppen egy olyan műveletet végzett, amit nem lehet csak úgy abbahagyni. Egy tengely végét lágyította kedvenc borszeszégőjével, amely már éppen feladni készült a harcot, kilágyulva, jelezve, hogy megadta magát. Elfújta a lángot, és a misztikusan felszálló halvány füst örvényein keresztül kinézett lupéjával a pult felé, ahol látta, hogy a fiatalember éppen mobiltelefonjával bíbelődik, láthatóan nem zavartatja magát. Bejövő üzeneteinek tipikus „bing-bing” ritmusai szinte felülírták a boltban halkan ketyegő órák egyeduralmát, közösségi platformján szörföző ifjonc békésen várt a sorára. Bár a plakátfiú kinézetű trendi srác aznap a második látogató volt, aki csak kérdez, munkatársam mégis piknikus arccal felé fordulva csak ennyit mondott.

-Kérem, pakolja ki, amit véleményezni szeretne, kezet mosok és megnézem.

A fiatalember elővett egy bordó kötésű, láthatólag nagyon régi fényképalbumot, amelyről szinte sikított, hogy nem mai darab. Elsárgult fotók hivalkodtak benne, amit véleménye szerint egyből megszeretett, valami különös vonzalom kötötte hozzá, ezért tartotta meg. Angol feliratok és kézzel írt jegyzetek hirdették benne a múlt leheletét.

Közben odaért órásmesterem is, kezét megtörölve megkérdezte, mit szeretne tudni róla. Fiatalember csak annyit mondott, hogy nemrég megvette új Samsung S8 telefonját, így sokat fényképez mostanában, ezért erre a fotóalbumra amolyan szerencsehozó amulettként tekint. Szinte kabalaként forgatja, néha ezzel alszik el, nem tud betelni a régi szép fotókkal. Nemrég ő is csináltatott egy albumot, mert barátnőjének nagyon tetszenek a papírképek, bár a „szelfin” kívül más témája még nincsen. Arra gondolt, elhozza, hátha megtud róla valamit, ami ihletet ad neki, így talán még kedvesebb emlékként tekinthet rá.

Kollégám forgatta, lapozgatta a régi fotóalbumot, aztán hirtelen gondolt egyet, felvette cérna kesztyűjét és abban folytatta a vizslatást. Felbukkant nagyítója is, amit bélyegalbumok vizsgálatakor szokott használni. Pár perc után a végére ért és letette az asztal sarkára.

-Ugye milyen kedves fényképalbum, lehet szeretni az ilyen csecsebecséket, olyan „Cool” cuccnak tartom, úgy rákattantam, mint egy „LEGO-ra”, van benne valami, ami magával ragad-

mondja a fiatalember felcsillanó szemekkel.

-Azt szeretném tudni, honnan származhat és kik lehetnek ezek az emberek, olyan kedves, nyugodt arcuk van. Mai rohanó világunkban már nem látni ilyet, látszik, hogy semmi gondjuk se volt. Ez a „muki” a képen is olyan furán néz, megpróbáltam utánozni arckifejezését, de nem sikerült, csajom azt mondta, gyakoroljak még, hátha azonosulok vele egyszer.

Kollégám unottan maga elé nézve összeszedte magát és megszólalt.

-Szép kis album, bár kedvesnek sosem nevezném, párnám alá pedig végképp nem tenném, nehogy rontást hozzon álmaimra. Kicsit morbid, szelíden gusztustalan, de ízlés kérdése, nem vagyunk egyformák.

-Ezt nem értem – habogta a fiatalember.

-Tudja, ebben az albumba szereplő emberek mind halottak- mondta határozottan.

-Persze hogy nem élnek már, ezt én is tudom, hisz az album állítólag az 1800-as évek végéről származik – érvel a fiatalember.

-Nem úgy értem, ezek az emberek a fényképezés idején is halottak voltak már, nem élt egyik sem. Válaszolta kollégám.

-Tudja, az 1800-as évek Viktoriánus Angliájából származik az album, abból az időből, amikor még nem találták fel a mai értelembe vett fényképezést. Dagerrotípiákat felváltva megjelentek az úgynevezett „Talbotípiák”, amelyek első papíralapú technológiaként uralták a közösségi fotózás mindennapjait. Sok esetben ezek a korai gépek még nem tudtak elég gyors fotót készíteni, tulajdonképpen a felvállalhatatlanság határáig sodródott a fotográfia művészete.  A gyerekek inkább szaladgáltak, az idősek sem érezték fontosnak az idők végezetéig a fényképezőgép előtt szobrozni, ezért ezek a fotók, stílszerűen az idők végezete után készültek, amikor már nem éltek.

Sok emberről csak halála után készült fénykép, hisz ebben a stádiumba már nem kellett a záridővel vesződni, a bemozdulás lehetősége sem állt fenn, így volt idő fotózni. Ilyenkor az elhunyt mellé tették kedvenc tárgyai, néha a nemrég elpusztult, kitömött kutyáját, olyan hatást keltve, mintha élnének. A korai temetkezési szolgáltatás részét képezte a fényképalbum készítése, de látszik is, hogy ez a férfi a fotón – akinek ön az arckifejezését próbálta utánozni – már legalább egy napja halott lehet. A keze nem azért van az álla alatt, mert töpreng, hanem azért, hogy le ne essen.  De ismert, országosan körözött bűnözőt is láttam már angol fotóalbumban ülni egy fényképen, békésen szundikálva. Senki sem gondolja komolyan hogy üldözés közben beült a műterembe egy fotóra, aztán menekült tovább. Azok a fotók is halála után készültek, gondosan eltakarva az elfogás közben keletkezett borzalmas testi sérüléseit. Sőt, továbbmegyek, volt olyan társasjáték Angliában, amelynek az volt a neve ”ki a halott a képen”. Ilyen fotóalbumokat használtak hozzá, felnőttek játszottak vele, amolyan korabeli „Monopoly”-nak tekinthető társasági esemény volt, emelkedett hangulattal fűszerezve. Jót szórakoztak rajta, hisz néha egy élőnek látszó személyről kiderült, hogy már rég halott, és nem is áll a függöny előtt, hanem valaki tartja hátulról. Utólag bekarikázták a fotón látható turpisságot, hisz ez volt a megoldás, sokszor fogadást is kötöttek a játszma kimenetelére. Kicsit morbidnak tűnhet, de ilyen a múlt, a fanyar humorú Brit- Angolszász nemzetközösségnek pedig nem okozott gondot ezek felvállalása. Szerintem innen merítették a legendás amerikai „Addams Family” vígjáték történetvilágát is.

Az 1950-es évek végétől ezeket az albumokat megbélyegezték, mert a rontás szellemiségét tulajdonították neki, hisz halottakkal teli fotóalbumot nem illik tisztes polgári házban tartani.

Hazánkban sem volt ismeretlen az eljárás, aminek neve is van, „post mortem”- nek hívták. Szokásjog szerint az elhunyt személyhez előbb hívtak fényképészt, mint halottkémet. Nagyon sok beállított fotó tükrözi ezt a technikát, nem is gondolná az ember, hogy állítólag Ady Endre híres portréja, amely az irodalomkönyvekben is látható, már a költő halála után készült. Ez a kép hazánk talán egyik leghíresebb „post mortem” fotója, így nem kell Angliáig menni ezekért az albumokért. Még az 1940-es évek elején is elfogadott technika volt a fotózás ezen formája.

A fiatalember kifakult arccal hallgatta kollégámat, láthatóan kissé csalódott szerzeményében. Összetört szívvel bedobta szatyrába az addig favorizált fotóalbumot, amely most már nem a képek hangulatától, hanem a hideg, üveges tekintetetektől lett olyan”cool”. Fejét fogva, sápadtan elindult az ajtó felé, aztán andalogva visszakérdezett.

-Tartozom valamivel a szakvéleményezésért, de bocsi sietek, mert nem érzem jól magam. Közölte elcsukló hangon.

-Semmivel, legyen szép napja, viszont látásra – köszönt el gyorsan, mosolygós arccal, aztán visszaült asztalához, de bajsza alatt odasúgta nekem a következő mondatot, amit sosem vártam volna egy nyugdíj előtt álló órásmestertől.

-Ezek a mai fiatalok, mindig feltartanak, azt hiszik, én vagyok a „szelfibot”. nevetett magában.

Magam végighallgatva a párbeszédet tovább dolgoztam és elfojtott nevetéssel csak ennyit tudtam mondani.

-Te is aztán fel tudod dobni az ember mindennapjait. Enélkül is elég depis világot élünk, nem kellene ilyen kimerítő válaszokkal büntetni az ifjúságot.

Sikeresen bearanyoztuk egy fiatalember mindennapjait, lehet volt néhány álmatlan, lidérces éjszakája, de remélem nem élte meg az értékbecslést negatívan. Ha valaki talál egy viktoriánus korabeli fotóalbumot valamelyik szemeteskukába, tele trendinek látszó, cuki, de üveges tekintetű lényekkel, ne tegye a párnája alá, de megijedni sem szabad tőlük, ilyen a velünk élő (bár ebben az esetben halott) történelem.

Köszönöm mindenkinek, hogy velem tartott, lidércmentes jó éjszakát kívánok:

Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu