Antik órák névtelen dokumentumainak margójára
Antik órák névtelen dokumentumainak margójára
Álló, fali, illetve asztali órák restaurálása közben rengeteg kézirat, jegyzet és papírfecni kerül elő. Ezek olyan dokumentumok, amelyek az idők során az óraszekrény illesztékeiben ragadtak, akár évszázadokra. Ezen felül léteznek olyan idejét múlt okmányok, amelyeket saját tulajdonosa helyezett el, majd a történelem viharaiban elfeledkezett róluk. Ezekből szeretnék bemutatni két olyan kéziratot, amelyek meglepő párost alkotnak.
Korabeli állóórák szekrénye több darabból, illetve rekeszből áll össze. Ezek sok esetben valódi mesterművek, amelyek az örökkévalóságnak készültek. Sajnos, mint minden fából készült használati tárgy, ezek is idővel elöregszenek, csapolásai elengednek, illetve rétegelt felületei elválnak egymástól. Ráadásul ezen szakszerű javítást igénylő felületek idővel elkezdenek recsegni, vagy billegni, amelyeket a tulajdonosok sebtiben próbálnak orvosolni, házi módszerekkel.
Viktoriánus Angliában reneszánszukat élték az ütőszerkezettel ellátott álló, illetve faliórák, amelyek hangjukkal szinte elvarázsolták a háziakat. Sok ilyen típusú óra hatalmas óraszekrénnyel, illetve tágas belső térrel rendelkezett, hogy a hangzás akusztikája autentikus legyen. Sajnos a katedrálishoz hasonlító ütéshangok az óraszekrény száradásából fakadóan idővel eltorzultak. Ennek oka abban nyilvánult meg, hogy a megnövekvő utcai forgalom, illetve a fatüzelésű otthonok levegője hamar kiszárította ezeket az óraszekrényeket.
Fazékhangon zenélő, illetve eresztékeiben recsegő időmérők szakemberért kiáltottak, amelyből már abban az időben sem volt elég. Főleg azért, mert ezen nagyméretű álló órák szállítása nehezen volt megoldható, az órásmester pedig elfoglaltsága okán ritkán ment házhoz. Ilyenkor fordultak elő azon alkalmi megoldások, amelyeket a háziak is el tudtak végezni. Elég volt a fazékhangon megszólaló rezonancia szekrény, vagy a hangpálcát rögzítő tőke alá egy hézagolópapírt helyezni és máris megszűnt a fals hangot kiadó altrész hibája. Ezekből szeretnék néhány érdekes okiratot bemutatni, amely majd száz év múltán, egy velejéig angol állóóra teljes restaurálása közben került elő.
Edward korabeli Angliában rengeteg dokumentum állt a háziak rendelkezésére. Sokszor a semmitmondó jegyzetek, lejárt váltók, illetve befizetési elismervényektől kezdve a receptekig. Esetenként olyan, szinte ritkaság számba menő dokumentumok is hézagoló-papírként végezték, amelyhez az adott korban nem tulajdonítottak különösebb értéket. Az 1800-as évek végére egy átlagos angol polgári háztartás annyi dokumentumot halmozott fel, amelyekkel Temzét lehetett volna rekeszteni. Ezeknek nehéz volt megfelelő helyet találni, így nem mindig ismerték fel, melyik jelent értéket és melyik nem.
Korabeli foglalók, kézzel írott váltók, illetve kifizetési dokumentumok tömegesen fordultak elő az adott korban. Ezek halmazata oly mértékben felszaporodott, hogy a jellegtelennek tűnő kéziratok gyújtósként végezték a kandalló mellet. Ilyen, illetve ehhez hasonló fecnik végezték hézagoló papírként is, egy rekedt hangon megszólaló rezonancia szerkezet alatt.
Egy korabeli, 1800-as évek végérő származó Page Keen and Page Ltd Plymouth márkájú viktoriánus álló óra teljes restaurálása közepette bukkant fel azon két dokumentum, amely valószínűsíthetően a puszta szerencse okán alkot egy párt. Egyik az óraszekrény lábazata alatti illesztékből, a másik pedig az ütőszerkezet hangtőkéje alól került elő. Ezek a kézzel írt, 1700-as évekből származó kéziratok már akkor is egy évszázadnyi múltra tekintettek vissza. Roppant érdekes információt adnak a korabeli feudális földjogi rendszer működéséről, azok árairól, illetve a befizetés utáni dokumentálásáról. Ezekből kiderül, hogy az úgynevezett „Quitrent”, azaz földbérleti díjat mindig Szent Mihály napjáig kellet befizetni, amely sok esetben két évtizedre szólt.
Az egyik, lábazati illesztékből előkerült, lúdtollal írt dokumentum az angol feudalista rendszer földbérleti kéziratainak egyikét testesíti meg. Amolyan fizetési meghagyás, amelyet a földbirtokos jegyzője állított ki – 1743-ban. Szövegezése elég ódivatú, viszont tökéletesen olvasható, köszönhetően annak, hogy száraz, hűvös helyen, egy óraszekrényben töltötte az elmúlt évszázadot. Szerencsére számos olvasóm rendelkezik felsőfokú angol nyelvtudással, amelyet egyetemi oktatóként használ is a mindennapokban. Segítségükkel sikerült lefordítani az dokumentum szövegét magyar nyelvre, amely a következő.
„Kihirdettetik ezennel, hogy bírósági gyűlés tartatik Langleysben, a „Marschalk’s avagy Langleys” nevű uradalom számára, ezen folyó esztendő október havának 18. napján, kedden,délelőtt tíz órakor. Minden bérlő és jobbágy ezennel felszólíttatik, hogy személyesen megjelenjék, és az uradalomnak járó földbért, másként „quitrent”-et, rend szerint lefizesse. Említtetik különösen Heathfield úr, ki Robert nevében fizet, a néhai Barnes úr birtoka után, melyet egykoron Andrews birtokolt, és melynek évi díja hat shilling és kilenc penny. Az elszámolás harminchárom esztendőre vonatkozólag Mihály napjáig, az Úr 1743. esztendejében, összesen tizenhat shilling és hat penny. A birtokrész neve: Robin’s Croft”.
Ilyen, illetve ehhez hasonló, földbirtokos jegyzője által írt dokumentumból minden bérlő kapott egy-egy példányt, amely amolyan kiértesítési okiratként szolgált a maga korában. Egy kiterjedt uradalom saját jegyzői irodát üzemeltetett, amely szinte éjjel-nappal adminisztrált, gázlámpa fénye mellett. Az elkészült dokumentumokat iktatták, majd kézbesítették az adott címzett részére. Jobbágyok vagy kisebb rangú bérlők kötelesek voltak személyesen megjelenni az uradalom birtokán, hogy leróják a bérleti díjként meghatározott összeget. Kifizetés esetén amolyan ellenjegyzett okiratot kapott a bérlő, amely napjaink sárga csekkes megoldásához hasonlít – szintén lúdtollal írva.
Bár ahogy említettem, az ilyen jellegű okiratokból Temzét lehetne rekeszteni, de ritkán találni olyat, amely párban maradt fent az utókornak. Ebben az esetben vagy szerencsés egybeesés, vagy csak a történelem fanyar fintora, hogy ugyan abban az óraszekrényben kerültek elhelyezésre, hézagoló papír gyanánt. Ezen válaszlevél, azaz a fizetési felszólítás ellenjegyzése szintén restaurálás közben került elő. Kissé kifakult a kézirat, de szerencsére hibátlanul olvasható, melynek magyar nyelvű szövege a következő.
„Átvettem John Heathfield úrtól – bérlője, Peter Smith közvetítésével – tíz shillinget, amely összeg teljes egészében fedezi a húsz évre esedékes földbérleti díjat (quitrent), amely Szent Mihály napján (szeptember 29-én) járt le, egy Roberts nevű földterület után, amely Chatham Fee-ben található, a Chatham Hall bejárata közelében.Összeg: 0 font 10 shilling 0 penny. Aláírta: James Tufnell, Langley, 1744. szeptember 4.
Az ellenjegyzés igazolja, hogy a meghatározott összeget a bérlő kifizette a birtokos jegyzőjének. Ez a korabeli okirat Quitrent néven jogosulttá tette a bérlőt a földbirtok használatára húsz évre – 1744 szeptember 4. dátummal. Mai modern kifizetési bizonylatok vagy sárga csekkek igazoló szelvényeihez hasonló okiratok szerződéses jogviszonyt hoztak létre tulajdonos és bérlő között. Az ilyen, illetve ehhez hasonló történeti háttérrel bíró földbirtokosi iratokat az angol levéltárak őrzik, melyek nagy része pusztán digitális formában tölthetőek le, akár kutatás céljából. Az általam bemutatott két, úgynevezett bejlag-papírként használt, kézzel írt okiratok nem képeznek különösebb értéket. Viszont eredetiek, amelyeknek nem tulajdonítottak különösebb értéket. Az adott korban, ennek okán kerültek alternatív felhasználásra egy recsegő óraszekrény kiszáradt eresztékeiben. Egyik dokumentum se ritka a maga nemében, viszont párban nehezen bukkan fel, főleg így három évszázad távlatából.
Az óraszekrény végtelennek tűnő belső teréből előkerült, majd háromszáz éves dokumentumok így néznek ki egymás mellé helyezve. Megmutattam őket egyik muzeológus végzettségű olvasómnak, aki megerősítette, hogy nem képeznek védett, történelmi értéket. Így nem maradt más, megtartottam magamnak, hogy bekeretezés után órásműhelyezem erre kijelölt szegletébe az örökkévalóság értelmét hirdessék. Bár ezeknek a korabeli dokumentumoknak komoly piaca van, akár hazánkban is, mégsem gondolkodom értékesítésén. Mivel erősen kötődik az órajavításhoz, méltó helyen fogom elhelyezni, így bízom benne, hogy néhány évszázadon keresztül még látható marad.
Különös párost alkotó angol nyelvű kéziratok így néznek ki órásműhelyem erre kijelölt falán. Mind méretük, mind pedig stílusuk az adott kor szokásrendjét testesítik meg, amelyek máig kiválóan olvashatóak. Örömömre szolgált, hogy ezeket az órajavításhoz köthető, majd háromszáz éves, lúdtollal írt angol nyelvű dokumentumokat bemutathattam minden kedves olvasómnak.
Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu