Antik órásszerszám meghajtásának reprodukciója
Amikor egy órásműhely befejezi működését, legyen annak bármely oka, minden eszköz, illetve hasznosításra szánt segédanyag az enyészeté válik. Lássuk, milyen értékeket lehet találni egy ilyen mások számára értéktelen hagyatékban.
Nemrég egy Tatabánya vonzáskörzetéhez tartozó órásmester hagyatéka kapcsán kerestek meg. Az örökös elmondása szerint nem tud mit kezdeni ezekkel a kiegészítőkkel, de kidobni sincs szíve, mert édesapja nagy élvezettel rendezte, illetve tárolta ezen alkatrészeket.
Nagy szeretettel fogadtam el az eszközöket, amelyek első ránézésre valóban csak lomoknak látszanak. Viszont figyelmesen áttekintve rájöttem, mennyire specifikusan gyűjtötte a hajdani órásmester ezeket a kiegészítőket. Példának okáért a tároló doboz füleként szolgáló drót nem akármilyen acélból készült, hisz kiakasztva és jobbra-balra hajtogatva rendkívül rugalmas tulajdonságokkal rendelkezik.
Némi kutakodást követően eljutottam egy idős órásmesterhez, aki elmondta, hogy ez egy régi esernyő vászon feszítőjéből származik. Annak idején Ő is gyűjtötte ezeket a rendkívül jó minőségű acélból készült alapanyagokat, amelyeket rendre el is használt tengelyek, csapok illetve órás szerszámok készítésére.
Ezek a hasznosnak tartott kiegészítők természetesen kizárólag régi, békebeli esernyőkre voltak jellemzőek, amelyeket nem egyetlen vihara gyártottak, hanem évtizedekre. Ezen esernyők olyannyira strapabíróak voltak, hogy tulajdonosa akár kétszer-háromszor is elvitte javíttatni, mire véglegesen tönkrement.
Ezek után sem veszett kárba az esernyő váza, hisz a vászon feszítőket eltávolítva órások illetve a kézműipar szereplői az utolsó milliméterig elhasználták. Az iparszerű újrahasznosítás úttörő példájának tekinthető folyamat egyetlen mondattal jellemezhető.
„Az anyag nem vész el csak átalakul”
Sokat gondolkodtam rajta, mire lehetne felhasználni ezt a rendkívül jó anyagot. Végül is arra jutottam, hogy szintén ajándékba kapott csapfényesítőmhöz nem tartozik kézi vonó, amely eredetileg annak meghajtását biztosította. Mind mérete, mind anyag szerkezete kiválóan alkalmas erre, ennek okán neki is álltam az akasztó szemek kialakításának. Kúpos fogó segítségével az egyik végén olyan rádiuszt készítettem, amelyet később húrral lehet ellátni.
Természetesen előtte utánanéztem, hogy néz ki egy ilyen kézi vonóelem, ennek alapján alakítottam ki a méreteket. Az anyag szerencsére nagyon jól hajlítható, mindenféle ellenállás nélkül ki tudom alakítani a szükséges méreteket.
Végső formavilág kialakítása után finom reszelővel elvékonyítottam a végét, hogy a húrként szolgáló damil vagy egyéb fonal könnyedén helyére akasztható legyen.
Eredeti kialakítása olyan megoldást tükröz, amely megakadályozza, hogy a felerősített damil munka közben kioldódjon. Ezért laposfogó segítségével olyan irányba hajlítom, ahol önzáró szöget képez.
Az általam készített vonóelem másik oldala viszont szabad rádiuszt alkalmaz, hogy könnyedén ki, illetve be lehessen akasztani használata során.
Az elkészült vonóelem valóban roppant rugalmas anyag, szerkezete ideális erre a célra. Már csak olyan fonalszerű kiegészítőt kell találnom, amely húrként alkalmazható.
Régi idők órásmesterei erre a célra súlyhuzamú ingaórákból származó bélhúrt használtak. Sajnos ezek az organikus anyagok mára elhasználódtak, ezért nem maradt más, mint egy hagyományos horgász damil. Ezek a modern, úgynevezett copolymerből készült damilok rendkívül strapabíróak, hajlékonyságuk bámulatos, ezen felül sosem öregszenek el.
Az elkészült vonóelem felhúrozva így néz ki a gyakorlatban. Elkészítése közben azt tartottam szem előtt, hogy az eredeti zsakó dobozának bársonybélése előtt elhelyezhető legyen, így mindig kézre esik.
Elkészülte után így néz ki a vonóelem, amely pont belefér a zsakó dobozába. Ennek az egyszerű eszköznek az elkészítése kb:. háromnegyed órányi munkaidőt emésztett fel. Alapanyaga pedig olyan, kidobásra ítélt hagyatékból készült, amely fél évszázadnyi hibernálás után kreatív aktivitásra ösztönözte elmémet. Következő bejegyzésemben megmutatom mindenkinek, hogy ez a egyszerű, 1800-as évek elejétől létező meghajtási mód hogyan működik a gyakorlatban.
Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu
