Bűn az élet avagy egy kortörténeti riport emlékére

Bűn az élet avagy egy kortörténeti riport emlékére

Bűn az élet avagy egy kortörténeti riport emlékére

Moldova György: Bűn az élet című könyvének részletei Lengyel András szavaival
Moldova György: Bűn az élet című könyvének részletei Lengyel András szavaival

Egyik kedves barátom hívta fel a figyelmemet, Moldova György: Bűn az élet című életrajzi regényének részletére, amely nagyban érinti az órák világát. Az 1980-as évek közepén íródott riport a rendőrség korabeli működéséről, illetve az igazságügyi szakértők életéről szól, olvasmányos jelleggel.

Az író halála kapcsán szeretném megosztani ezt a remekbe szabott művet minden kedves olvasómmal.

” Te ugye szereted azokat az embereket, akik nem a szakmájukból, hanem a szakmájukért

élnek? – kérdezi egyik reggel kávézás közben Varga Imre.

– Érdemes volna beszélned Lengyel Bandi bácsival. Ma bejön az öreg.

– Ő hol szolgált?

– Ő nem rendőr, valaha egy nagy órásszövetkezet elnöke volt, „minden órások cárja”, most

igazságügyi szakértő óra-ékszer-drágakő vonalon. Fent a negyediken, Zsolt szobájában

megtalálod.

Lengyel András hetven év körüli, szemüveges, alacsony termetű, gondosan öltözött ember

– A ruházata egy árnyalatnyival sportosabb a koránál, most is szürke bőrlemberdzseket visel, épp

ül az egyik vizsgálótól kölcsönkapott irodában, és csempészektől elkobzott kvarcórákat

vizsgál. Talán egész életemben összesen nem láttam ennyi órát: három nagy nejlonzsákba

ötven-hatvan kiló órát raktak bele, valamennyiük teste egyforma fekete műanyagból készült.

Másodpercenként tucatjával szólalnak meg a zsákokban, előadják egyetlen mondanivalójukat:

a szignált, amit beléjük tápláltak, aztán újra elhallgatnak.

Bemutatkozunk, aztán Lengyel csukott szájjal és figyelmesen néz rám, mintha előre ki

szeretné találni a kérdéseimet, ettől enyhe zavarba jövök, és „lapos röppályán” indítom el a

beszélgetést.

– Milyenek ezek a kvarcórák?

– Bizonyos tekintetben a legújabb technikát jelentik, maga a modell, az LCD kristályos óra

már a kvarcórák ötödik-hatodik nemzedékét képviseli, más tekintetben viszont

kezdetlegeseknek kell mondanunk őket, a hongkongi típusú órákból hiányzik például a

trimmer potenciométer, ezért sem a késést, sem a sietést nem lehet helyesbíteni rajtuk.

– Értékesebb órákkal nem találkozik?

– A rendőrségre csak a „tinef”, a vacak kerül. Aki egy arany Patek órát visel, az nem szokott

becsempészni még kétszáz hasonlót.

– A vizsgálat után ezek az órák hová kerülnek?

– A vámáruraktárakba, aztán többnyire a Bizományi Áruház veszi meg őket, és kiszállítja a

boltjaiba.

Érzem, hogy a beszélgetés vakvágányra fut, megpróbálok fordítani a témán:

– Hogy áll ma az órás szakma? Gyors a fejlődés?

– Az óragyártás az egész világon automatizálódik, és átáll a nagy sorozatokra. Valaha egy-egy

cég az órakészítés minden mozzanatát a maga kezében tartotta; az acéltokokat, hogy úgy

mondjam, házilag sajtolták, két emelet magas gépeken több száz tonna nyomással, a

tengelyeket az alapanyagból százötven művelettel alakították ki

– Igaz, ebből hetven művelet az ellenőrzést szolgálta. Ma viszont a tok, az üveg, a kövek gyártása mind külön iparágnak

számít, speciális gyárak alakultak, és minden cég tőlük vásárol.

Mikor először látogattam el egy svájci óragyárba, nagy erőfeszítésembe került, hogy a számat

csukva tartsam, ne maradjon tátva az álmélkodástól, aztán ennek a svájci gyárnak a

főmérnöke ugyanígy járt később, mikor körülnézett egy amerikai óragyárban: egyetlen gépsor

ötvenezer órát gyártott le és csomagolt be emberi kéz érintése nélkül.

– És a nagy márkákkal, például a híres svájci órákkal hogy áll a helyzet jelenleg?

– Az európai piacon évente ötven körüli új modell jelenik meg, de a legtöbbet néhány

alaptípus változatának kell tekintenünk. Százmillió svájci órából nyolcvanmilliót az Ebosch

cég gyárt, és a teljes mennyiségnek talán az egyötöde készül kis üzemekben: a Longines, a

Doxa és így tovább. Műszakilag ezek is ritkán térnek el a megszokottól, inkább abban

különböznek az átlagtól, hogy például az órák testét aranyból alakították ki, és alkalmazták

rajtuk a formatervezők ötleteit. Így állott a helyzet más iparágakban is, gondolom, a Rolls-

Royce sem műszakilag javítja az autóit, hanem komfortosabbá teszi őket, hűtőszekrényt épít

beléjük és így tovább.

Lengyel bocsánatkérően int:

– Ha nem haragszik, én nekikezdenék a munkámnak, közben nyugodtan beszélgethetünk.

Az öreg órás kirakja a szerszámait: egy szemüvegre szerelhető lupét, egy tízszeresen nagyító

kőlupét és egy hússzoros erejű japán lupét.

– Mindegyiket másra használjuk, például a briliánsok vizsgálatánál a tízszeres nagyítás az

előírt, ami ezen nem látszik, az nem is számít hibának.

Lengyel kiemel egy óranyitó kést, magyarázólag megjegyzi:

– Mikor még szövetkezeti elnök voltam, minden dolgozómnak csináltattam ilyet Svájcban.

Az asztalra odakerül még hat különféle méretű csavarhúzó, egy külön eszköz a zárt,

vízmentes óra kinyitásához, és még számos, kifényesedett bőrtokban megbúvó szerszám.

– Hol kezdte az órás szakmát? Apai örökség?

– Nem, én az apámtól legföljebb a felfogásomat és a világnézetemet örököltem: kommunista

volt, 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után internálták, három évet Zalaegerszegen

kellett töltenie, távol a családtól. Apám a magánéletben is példásan tisztességes és

következetes ember volt, örülnék, ha valaha az én fiaim majd úgy emlékeznének rám, mint én

őrá.

– Mit tanult tőle?

– Kis és nagy dolgokat egyaránt. Mikor megmutatta, hogy kell borotválkozni, azt mondta:

ezentúl olyan nap nem lehet, hogy ne borotválkozz, legföljebb olyan, hogy kétszer is lehúzod

a szakálladat.

Mert az ember tartását a mindennapos kis szokások adják meg. Apámtól tanultam azt is, hogy

soha nem jövök el hazulról reggeli nélkül, mert valamikor mindenképpen kell enni, és az erre

fordított időt a munkanapból kellene elvenni. A munkaidő egyetlen dologra való: a munkára.

Az én íróasztalomon soha nem láthatott egyetlen tankönyvet vagy jegyzetet sem, pedig

végigtanultam az életemet, de otthon. Azt szoktam mondani: „Ha valaki sírni akar, az sírjon

nyugodtan, de a munkaidő után és a saját zsebkendőjébe!”

Visszatérve a pályaválasztásomra: az iskolában jó matematikus voltam, de gyenge magyaros

és latinos, nem tanulhattam tovább, ipari szakmára kellett mennem.

– Most is úgy érzi, hogy nem volt több magában?

– Lehet, hogy ha erőltetem a tanulást, többre viszem, de hát a piac után már minden kofa

okos. Akkoriban egy Tisza menti kis faluban laktunk, biciklivel többször is bementem

Szolnokra helyet keresni, és végül az órás szakmát választottam. Goldmann Mihály mesterhez

álltam be – épp ötvenöt évvel ezelőtt. Az első évben ingyen dolgoztam, sőt apámnak húsz

pengőjébe került a kosztom-kvártélyom, fizetést csak a harmadik évben kaptam, de nem ez a

lényeg, azt hiszem, elfogadható órást neveltek belőlem.

– Miben állt valaha az órástehetség? Milyen jelekből lehetett látni, hogy valaki erre a

szakmára született?

– Mindenekelőtt az ügyes és főleg száraz kéz számított. Izzadós kezű ember nem is

próbálkozhatott ezzel a mesterséggel, mert az aranyozott felületeken a legkisebb nedves

kéznyom is kárt okozhatott, és a szerszámok is elrozsdáltak a kezében.

– Milyen adottság kellett még?

– Órás szem, amelyik mindig azt látja és úgy, ahogy látnia kell. A lupét olyan távolságban

tudja használni, ahogy a munka megkívánja.

– De ezt szemüveggel lehetett javítani, nem?

– Ezt nem, mert a szemüveg csak úgynevezett hordószelet formájában korrigálja a látást, itt

pedig gömbszelet formájában kellene.

– Akkoriban sokan törekedtek erre a pályára?

– Minden másképpen festett, mint ma, napjainkban az óra divatcikké vált, vannak nők, akik

minden ruhához másikat vesznek fel, ha valaki megunja, egyszerűen eldobja vagy örökre

lerakja a szekrény sarkába – megteheti, mert ötven schillingért hoznak neki egy újat,

divatosabbat Bécsből.

Az én időmben egy óra ára tíz pengőnél kezdődött, hogy legyen mihez hasonlítani, egy

napszámos egy pengőt keresett látástól vakulásig. Mindenki vigyázott az órájára, nemzedékek

örököltek egymástól, ezért az órásoknál a garanciális munka hatalmas érdeknek számított, a

javításoknál a kereskedő az egész cég becsületére vigyázott.

Ha egy új segéd jelentkezett belépésre, megkérdezték tőle:

– A régi helyén egy nap alatt hány órát szokott megjavítani?

Ha a segéd sokat mondott, teszem azt, öt darabot, a mester már rázta is a fejét:

– Sajnálom, nem tudom alkalmazni, nálam legföljebb kettőt-hármat szoktak.

A szakma rangja és tisztessége aztán még sokáig megmaradt. Jó néhány évvel később, a

sztahanovista időkben nagy harc folyt az órások szakmai besorolása körül, és akkor azt

mondtam: garantálom önöknek, hogy egy jó órásból néhány nap alatt sztahanovista

vasmunkást lehet nevelni: forgácsolót, esztergályost, de fordítva nem megy, a vasasból két év

alatt sem lesz órás.

– A romlás mikor kezdődött?

– Talán 1950 körül, mikor a szövetkezeteknél megpróbálták bevezetni a normákat, és ez a mi

szakmánkban gyakorlatilag lehetetlen. Gondolja meg a következő esetet: egy csavar, mely

kisebb egy gombostű fejének egytized részénél, kipattan a csipeszből és elgurul, villanyt kell

gyújtani, négykézlábra ereszkedni és megkeresni – hogy lehet ezt normába foglalni?!

– Nem egyszerűbb ilyenkor egy másik alkatrészt befogni a csipeszbe?

– Egyszerűbb volna, ha lenne belőle elegendő. Mondjuk, egy óránál a balance-tengely a

legérzékenyebb alkatrészek egyike, egy gyöngébb koccanásra is eltörik – és nem lehetett

kapni. Mit csinálhattunk? Minden órás kijárt a Teleki térre, és vásárolta a régi esernyőket –

mert ennek a drótja volt a legjobb alapanyag a tengelyekhez. Két órába is beletellett, amíg

leesztergáltuk a tengelyt, aztán még fel is kellett polírozni, és talán három forintot, ha fel

lehetett számítani az egészért.

De hadd térhessek vissza az életutamra. A harmincas évek elején szabadultam fel, aztán mint

fiatal segéd Pestre kerültem. Egy belvárosi óráshoz léptem be, itt is az abszolút bizalom

légkörében dolgozhattam. Ha a gazdám elment nyaralni két hétre, odaadta nekem a kulcsokat,

és csak annyit mondott:

– Majd jövök.

– És sohasem tették próbára magukat?

– Mindenki tudta, hogy ha elvisz egy fél pengőt érő Mária-lapot, másnap már mehet hajót

pakolni, és ennek megfelelően tartotta magát, de azért egyszer-egyszer leellenőriztek minket.

Esténként mi magunk takarítottuk ki a boltot, a szemetet ki kellett borítani hófehér papírra, és

át kellett nézni. Ha a gazda napközben próbaképpen eldobott egy ezüst rugókarikát, annak

estére meg kellett lenni, elő kellett kerülni.

Hogy a szakmájáról beszélhet, Lengyel feloldódott: hangja megemelkedett, mozdulatai

szélesebbé váltak, megpróbálom ezt a taktikai sikert elmélyíteni, átfogóbb kérdést teszek fel:

– Adódott az életében valaha is olyan alkalom, hogy az órás szaktudása kimentette valamilyen

nagy bajból?

Lengyel összevonja a szemöldökét:

– Mire gondol, kérem?

– Például a háborús időkre.

– Én azokban az években – előbb mint katona, majd később mint munkaszolgálatos – soha

nem műveltem a szakmámat. Többször is felkínáltak javításra órákat, de én egyetlen esetben

sem vállaltam el. Szakmailag megengedhetetlennek találtam; szerszámok nélkül csak

fuserálhattam volna; megjavíthattam volna a szerkezetet, de tönkre is tehettem volna.

– És ha ételt kínáltak volna érte, ami megmenti az életét, vagy legalábbis esélyt ad a túlélésre?

Az alacsony, ősz hajú férfi megrázza a fejét:

– Nem, akkor sem tettem volna meg. Nem így neveltek minket. Hadd mondjak egy példát

erre: az elemi iskolai bizonyítványunk hátára rá volt nyomva a Himnusz szövege és kottája.

Ma, mint tudjuk, úgy éneklik, hogy: „… hozz reá víg esztendőt”, Kölcsey viszont úgy írta,

hogy „hozz rá víg esztendőt”, a mi bizonyítványunkra ilyen formában írták fel, mert szó sem

lehetett arról, hogy akár egy „e” betűvel is megmásítsuk a költő szövegét.

– És ezeket az erkölcsi alapelveket sohasem lépte át?

– De, előfordult, csak nem a saját személyes hasznomat szolgáltam vele. Már mint az Órás

Szövetkezet elnöke összehoztam egy nagy üzletet a svájci Roamer céggel. Sok-sok tízezer

órát szereltünk össze a tőlük behozott alkatrészekből. Most már bevallhatom, hogy ehhez az

üzlethez ki kellett játszani a svájci törvényeket – Hamburgon keresztül hoztuk be az árut.

– És ezt el tudta fogadtatni magával?

– Ezt igen. Nem szerettem azokat az embereket, akiknek csak azért tiszta a lelkiismeretük,

mert sohasem használják. Ha az országnak hasznot akarunk hozni, vállalni és vállalkozni kell.

Lengyel elhallgat, csak nehezen szánom rá magam, hogy megtörjem a csendet:

– Mit gondol magáról, milyen vezető volt?

– Azt nem nekem kell megítélni. Húsz évig voltam az Órás Szövetkezet elnöke, 1957-ben úgy

vettem át az ügyeket, hogy a páncélszekrényben nem találtam más értéket, mint alaktalan

röggé összeolvadt zsebóraüvegeket. Aztán a szövetkezet kétszer nyerte el a Vörös

Vándorzászlót.

Ha szabad még valamit megjegyeznem: nagyon örülök, hogy nem ma kell vezetői poszton

állnom. Amennyire egy magamfajta nyugdíjas meg tudja ítélni: itt alapvető tévedések

terjedtek el. Sokan azt hiszik, hogy a munka fakultatív, vagyis egyéni tetszéstől függ, mint

régen a hitoktatás vagy a külön torna, és ehhez a vezetők beállnak partnernek, pedig igazi

munkát csak parancsuralmi rendszerben lehet végezni, egy vezetői döntés nem lehet vitatéma.

– A GMK-ról mi a véleménye?

– Szerintem diploma a vezetés tehetetlenségéről, de hagyjuk ezt. Hogy is mondta az egykori

hercegprímás: „Hallgass, paraszt, nem terád bízták az ország dolgát!”

Nézem, ahogy Lengyel az órák fölé hajol.

– Miből áll a mostani munkája?

– Meg kell állapítanom az óra használhatóságát, a típusát, az árát, mármint azt, hogy az állami

boltban mibe kerülne – és így tovább.

Kiveszi a kvarcórát a műanyag zacskóból, kinyitja, lepattintja a hátát, leszed egy fehér lapot,

mely szállítás közben védte a szerkezetet, megnézi belülről, kipróbálja a négy gombot, ha

nem működik valamelyik, akkor félrerakja az órát a selejtes darabok közé.

– Tudja, hogy kitől származik az az óra, amit most vizsgál?

– Nem tudom, bár a törvény módot ad rá, hogy ha szükségesnek találom, belenézhessek az

iratokba. De ha értesülök róla, hogy valakit vizsgálati fogságban tartanak ezek miatt az órák

miatt, akkor még jobban sietek a munkámmal, hogy ne húzzuk el az illető ügyét.

– Próbálták már megvesztegetni?

– Soha, de vigyázok, hogy a legkisebb felületet se kínáljam fel a korrupcióra. Egyszer valaki

megkérdezte tőlem az arany felvásárlási árát, természetesen tudtam, de nem válaszoltam, mert

az én szakértői jogosításom erre nem terjed ki, ilyen kérdésekre csak a Magyar Nemzeti Bank

emberei felelhetnek.

– Mióta végzi ezt a szakértői munkát?

– Huszonöt éve csinálom, még akkoriban kezdtem el, mikor az Órás Szövetkezet elnöke

voltam. Mint vezető el voltam zárva a gyakorlati órásmunkától, hiányzott, ezért vállaltam el a

szakértői felkérést. Nyugdíj után viszont nem mehettem vissza a szövetkezethez, négy-öt órás

munkára, mert nem egyezik a mentalitásommal, hogy visszatérjek oda beosztottnak,

alárendeltnek, ahol valaha vezetőként dolgoztam. Ezenkívül azt tapasztaltam, hogy a hasonló

munkaviszonyok ritkán terjednek túl a fizetés felvételén. Szerencsére eddig nem volt okom

megbánni, hogy így döntöttem.

– Mennyit kap ezért a munkáért?

– Az első tárgy vizsgálatáért maximálisan negyven forint jár, minden továbbiért húsz forint –

de a jövedelmi adó igen magas, háromszázezer forint fölött hatvankét-hatvannyolc százalék

között mozog. A költségek is meghaladják az átlagot; a gépírónőnek háromszoros árat kell

fizetnem, hogy a jelentésem időben és hibátlanul elkészüljön. Egy-egy ügyben tízszer és

hússzor is be kell jönnöm a főkapitányságra, de csak összesen tizenkét forintot számolhatok

fel közlekedési költségként.

Ha nagyobb tételről van szó, előfordul, hogy engedek az egy-egy darab után járó díjból, de

órabérben még sohasem dolgoztam, és nem is fogok, azt szoktam mondani: én azért nem

vállalhatok órabérben semmit, mert nekem nincs lapátom, aminek rátámaszkodhatok a

nyelére.

– Mint szakértő milyen gyakran tévedett a minősítéseiben?

– Huszonöt év alatt egy munkámat sem kifogásolta még sem az ügyészség, sem a védelem.

Még sohasem mondtam a rézre, hogy arany, sem fordítva.

– És itt a rendőrségen hogy érzi magát?

– Itt a gárda nagyon fiatal, és én mindig jól éreztem magam a fiatalok között. A tiszteletemet

úgy fejeztem ki irántuk, hogy követeltem tőlük. Még szövetkezeti elnök koromban addig

szekíroztam egy fiatal szakmunkást, amíg elment az egyetemre és mérnöki diplomát szerzett.

Mikor megkaptuk a jogot a Roamer óraalkatrészek összeszerelésére, behívattam: rád bízom

ezt a munkát, ha rendben megszervezed, kinevezlek műszaki osztályvezetőnek. Egy hét

múlva bejött, átadott egy háromoldalas feljegyzést; az egész arról szólt, hogy milyen

akadályai vannak a szervezésnek. Ott előtte eltéptem, és rákiabáltam: azt mondd meg, hogy

mikorra és hogy tudod elvégezni a munkát, a többi nem érdekel! Először megsértődött és fel

akart mondani, aztán kiválóan megoldotta a feladatot.

Itt a rendőrségen példamutató a közösségi szellem, engem mélyen meghat az a törekvés,

ahogy az emberek képezni akarják magukat, nem anyagi haszonból, hanem egy olyan ügy

érdekében, melyet fontosnak tartanak. Itt van Nagy Árpi, lenyomott öt évet egy külföldi

főiskolán, és mikor hazajött, mintha semmi sem történt volna, dolgozott tovább beosztottként.

És maga is tapasztalhatja: nincsenek viták, veszekedések. Nem tagadom: én kétszer annyit

keresek, mint némelyik közülük, de még egyetlenegyszer sem éreztem, hogy irigykednének

rám.

Becsukom a jegyzetblokkomat.

– Van még valamilyen vágya, amit szeretne megvalósítani?

– Nekem megvan mindenem, ami kell.

– Ez mit jelent?

– Egy negyvenegy négyzetméteres lakásban élünk kettesben a feleségemmel, elférünk. Van

egy Ladám. Felneveltem a gyerekeimet, a szakmám sem halt ki a családban: a legnagyobb

fiam órás lett.

– És ha a sors mégis teljesítené egy kívánságát, mit kérne?

– Mária Terézia állítólag egy automata rendszerű órát viselt a nyakában – legalábbis erre lehet

következtetni a feljegyzésekből, ezt az órát szeretném látni egyszer egy kicsit közelebbről.”

Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük