Bűn az élet avagy egy kortörténeti riport emlékére
Egyik kedves barátom hívta fel a figyelmemet, Moldova György: Bűn az élet című életrajzi regényének részletére, amely nagyban érinti az órák világát. Az 1980-as évek közepén íródott riport a rendőrség korabeli működéséről, illetve az igazságügyi szakértők életéről szól, olvasmányos jelleggel.
Az író halála kapcsán szeretném megosztani ezt a remekbe szabott művet minden kedves olvasómmal.
” Te ugye szereted azokat az embereket, akik nem a szakmájukból, hanem a szakmájukért
élnek? – kérdezi egyik reggel kávézás közben Varga Imre.
– Érdemes volna beszélned Lengyel Bandi bácsival. Ma bejön az öreg.
– Ő hol szolgált?
– Ő nem rendőr, valaha egy nagy órásszövetkezet elnöke volt, „minden órások cárja”, most
igazságügyi szakértő óra-ékszer-drágakő vonalon. Fent a negyediken, Zsolt szobájában
megtalálod.
Lengyel András hetven év körüli, szemüveges, alacsony termetű, gondosan öltözött ember
– A ruházata egy árnyalatnyival sportosabb a koránál, most is szürke bőrlemberdzseket visel, épp
ül az egyik vizsgálótól kölcsönkapott irodában, és csempészektől elkobzott kvarcórákat
vizsgál. Talán egész életemben összesen nem láttam ennyi órát: három nagy nejlonzsákba
ötven-hatvan kiló órát raktak bele, valamennyiük teste egyforma fekete műanyagból készült.
Másodpercenként tucatjával szólalnak meg a zsákokban, előadják egyetlen mondanivalójukat:
a szignált, amit beléjük tápláltak, aztán újra elhallgatnak.
Bemutatkozunk, aztán Lengyel csukott szájjal és figyelmesen néz rám, mintha előre ki
szeretné találni a kérdéseimet, ettől enyhe zavarba jövök, és „lapos röppályán” indítom el a
beszélgetést.
– Milyenek ezek a kvarcórák?
– Bizonyos tekintetben a legújabb technikát jelentik, maga a modell, az LCD kristályos óra
már a kvarcórák ötödik-hatodik nemzedékét képviseli, más tekintetben viszont
kezdetlegeseknek kell mondanunk őket, a hongkongi típusú órákból hiányzik például a
trimmer potenciométer, ezért sem a késést, sem a sietést nem lehet helyesbíteni rajtuk.
– Értékesebb órákkal nem találkozik?
– A rendőrségre csak a „tinef”, a vacak kerül. Aki egy arany Patek órát visel, az nem szokott
becsempészni még kétszáz hasonlót.
– A vizsgálat után ezek az órák hová kerülnek?
– A vámáruraktárakba, aztán többnyire a Bizományi Áruház veszi meg őket, és kiszállítja a
boltjaiba.
Érzem, hogy a beszélgetés vakvágányra fut, megpróbálok fordítani a témán:
– Hogy áll ma az órás szakma? Gyors a fejlődés?
– Az óragyártás az egész világon automatizálódik, és átáll a nagy sorozatokra. Valaha egy-egy
cég az órakészítés minden mozzanatát a maga kezében tartotta; az acéltokokat, hogy úgy
mondjam, házilag sajtolták, két emelet magas gépeken több száz tonna nyomással, a
tengelyeket az alapanyagból százötven művelettel alakították ki
– Igaz, ebből hetven művelet az ellenőrzést szolgálta. Ma viszont a tok, az üveg, a kövek gyártása mind külön iparágnak
számít, speciális gyárak alakultak, és minden cég tőlük vásárol.
Mikor először látogattam el egy svájci óragyárba, nagy erőfeszítésembe került, hogy a számat
csukva tartsam, ne maradjon tátva az álmélkodástól, aztán ennek a svájci gyárnak a
főmérnöke ugyanígy járt később, mikor körülnézett egy amerikai óragyárban: egyetlen gépsor
ötvenezer órát gyártott le és csomagolt be emberi kéz érintése nélkül.
– És a nagy márkákkal, például a híres svájci órákkal hogy áll a helyzet jelenleg?
– Az európai piacon évente ötven körüli új modell jelenik meg, de a legtöbbet néhány
alaptípus változatának kell tekintenünk. Százmillió svájci órából nyolcvanmilliót az Ebosch
cég gyárt, és a teljes mennyiségnek talán az egyötöde készül kis üzemekben: a Longines, a
Doxa és így tovább. Műszakilag ezek is ritkán térnek el a megszokottól, inkább abban
különböznek az átlagtól, hogy például az órák testét aranyból alakították ki, és alkalmazták
rajtuk a formatervezők ötleteit. Így állott a helyzet más iparágakban is, gondolom, a Rolls-
Royce sem műszakilag javítja az autóit, hanem komfortosabbá teszi őket, hűtőszekrényt épít
beléjük és így tovább.
Lengyel bocsánatkérően int:
– Ha nem haragszik, én nekikezdenék a munkámnak, közben nyugodtan beszélgethetünk.
Az öreg órás kirakja a szerszámait: egy szemüvegre szerelhető lupét, egy tízszeresen nagyító
kőlupét és egy hússzoros erejű japán lupét.
– Mindegyiket másra használjuk, például a briliánsok vizsgálatánál a tízszeres nagyítás az
előírt, ami ezen nem látszik, az nem is számít hibának.
Lengyel kiemel egy óranyitó kést, magyarázólag megjegyzi:
– Mikor még szövetkezeti elnök voltam, minden dolgozómnak csináltattam ilyet Svájcban.
Az asztalra odakerül még hat különféle méretű csavarhúzó, egy külön eszköz a zárt,
vízmentes óra kinyitásához, és még számos, kifényesedett bőrtokban megbúvó szerszám.
– Hol kezdte az órás szakmát? Apai örökség?
– Nem, én az apámtól legföljebb a felfogásomat és a világnézetemet örököltem: kommunista
volt, 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után internálták, három évet Zalaegerszegen
kellett töltenie, távol a családtól. Apám a magánéletben is példásan tisztességes és
következetes ember volt, örülnék, ha valaha az én fiaim majd úgy emlékeznének rám, mint én
őrá.
– Mit tanult tőle?
– Kis és nagy dolgokat egyaránt. Mikor megmutatta, hogy kell borotválkozni, azt mondta:
ezentúl olyan nap nem lehet, hogy ne borotválkozz, legföljebb olyan, hogy kétszer is lehúzod
a szakálladat.
Mert az ember tartását a mindennapos kis szokások adják meg. Apámtól tanultam azt is, hogy
soha nem jövök el hazulról reggeli nélkül, mert valamikor mindenképpen kell enni, és az erre
fordított időt a munkanapból kellene elvenni. A munkaidő egyetlen dologra való: a munkára.
Az én íróasztalomon soha nem láthatott egyetlen tankönyvet vagy jegyzetet sem, pedig
végigtanultam az életemet, de otthon. Azt szoktam mondani: „Ha valaki sírni akar, az sírjon
nyugodtan, de a munkaidő után és a saját zsebkendőjébe!”
Visszatérve a pályaválasztásomra: az iskolában jó matematikus voltam, de gyenge magyaros
és latinos, nem tanulhattam tovább, ipari szakmára kellett mennem.
– Most is úgy érzi, hogy nem volt több magában?
– Lehet, hogy ha erőltetem a tanulást, többre viszem, de hát a piac után már minden kofa
okos. Akkoriban egy Tisza menti kis faluban laktunk, biciklivel többször is bementem
Szolnokra helyet keresni, és végül az órás szakmát választottam. Goldmann Mihály mesterhez
álltam be – épp ötvenöt évvel ezelőtt. Az első évben ingyen dolgoztam, sőt apámnak húsz
pengőjébe került a kosztom-kvártélyom, fizetést csak a harmadik évben kaptam, de nem ez a
lényeg, azt hiszem, elfogadható órást neveltek belőlem.
– Miben állt valaha az órástehetség? Milyen jelekből lehetett látni, hogy valaki erre a
szakmára született?
– Mindenekelőtt az ügyes és főleg száraz kéz számított. Izzadós kezű ember nem is
próbálkozhatott ezzel a mesterséggel, mert az aranyozott felületeken a legkisebb nedves
kéznyom is kárt okozhatott, és a szerszámok is elrozsdáltak a kezében.
– Milyen adottság kellett még?
– Órás szem, amelyik mindig azt látja és úgy, ahogy látnia kell. A lupét olyan távolságban
tudja használni, ahogy a munka megkívánja.
– De ezt szemüveggel lehetett javítani, nem?
– Ezt nem, mert a szemüveg csak úgynevezett hordószelet formájában korrigálja a látást, itt
pedig gömbszelet formájában kellene.
– Akkoriban sokan törekedtek erre a pályára?
– Minden másképpen festett, mint ma, napjainkban az óra divatcikké vált, vannak nők, akik
minden ruhához másikat vesznek fel, ha valaki megunja, egyszerűen eldobja vagy örökre
lerakja a szekrény sarkába – megteheti, mert ötven schillingért hoznak neki egy újat,
divatosabbat Bécsből.
Az én időmben egy óra ára tíz pengőnél kezdődött, hogy legyen mihez hasonlítani, egy
napszámos egy pengőt keresett látástól vakulásig. Mindenki vigyázott az órájára, nemzedékek
örököltek egymástól, ezért az órásoknál a garanciális munka hatalmas érdeknek számított, a
javításoknál a kereskedő az egész cég becsületére vigyázott.
Ha egy új segéd jelentkezett belépésre, megkérdezték tőle:
– A régi helyén egy nap alatt hány órát szokott megjavítani?
Ha a segéd sokat mondott, teszem azt, öt darabot, a mester már rázta is a fejét:
– Sajnálom, nem tudom alkalmazni, nálam legföljebb kettőt-hármat szoktak.
A szakma rangja és tisztessége aztán még sokáig megmaradt. Jó néhány évvel később, a
sztahanovista időkben nagy harc folyt az órások szakmai besorolása körül, és akkor azt
mondtam: garantálom önöknek, hogy egy jó órásból néhány nap alatt sztahanovista
vasmunkást lehet nevelni: forgácsolót, esztergályost, de fordítva nem megy, a vasasból két év
alatt sem lesz órás.
– A romlás mikor kezdődött?
– Talán 1950 körül, mikor a szövetkezeteknél megpróbálták bevezetni a normákat, és ez a mi
szakmánkban gyakorlatilag lehetetlen. Gondolja meg a következő esetet: egy csavar, mely
kisebb egy gombostű fejének egytized részénél, kipattan a csipeszből és elgurul, villanyt kell
gyújtani, négykézlábra ereszkedni és megkeresni – hogy lehet ezt normába foglalni?!
– Nem egyszerűbb ilyenkor egy másik alkatrészt befogni a csipeszbe?
– Egyszerűbb volna, ha lenne belőle elegendő. Mondjuk, egy óránál a balance-tengely a
legérzékenyebb alkatrészek egyike, egy gyöngébb koccanásra is eltörik – és nem lehetett
kapni. Mit csinálhattunk? Minden órás kijárt a Teleki térre, és vásárolta a régi esernyőket –
mert ennek a drótja volt a legjobb alapanyag a tengelyekhez. Két órába is beletellett, amíg
leesztergáltuk a tengelyt, aztán még fel is kellett polírozni, és talán három forintot, ha fel
lehetett számítani az egészért.
De hadd térhessek vissza az életutamra. A harmincas évek elején szabadultam fel, aztán mint
fiatal segéd Pestre kerültem. Egy belvárosi óráshoz léptem be, itt is az abszolút bizalom
légkörében dolgozhattam. Ha a gazdám elment nyaralni két hétre, odaadta nekem a kulcsokat,
és csak annyit mondott:
– Majd jövök.
– És sohasem tették próbára magukat?
– Mindenki tudta, hogy ha elvisz egy fél pengőt érő Mária-lapot, másnap már mehet hajót
pakolni, és ennek megfelelően tartotta magát, de azért egyszer-egyszer leellenőriztek minket.
Esténként mi magunk takarítottuk ki a boltot, a szemetet ki kellett borítani hófehér papírra, és
át kellett nézni. Ha a gazda napközben próbaképpen eldobott egy ezüst rugókarikát, annak
estére meg kellett lenni, elő kellett kerülni.
Hogy a szakmájáról beszélhet, Lengyel feloldódott: hangja megemelkedett, mozdulatai
szélesebbé váltak, megpróbálom ezt a taktikai sikert elmélyíteni, átfogóbb kérdést teszek fel:
– Adódott az életében valaha is olyan alkalom, hogy az órás szaktudása kimentette valamilyen
nagy bajból?
Lengyel összevonja a szemöldökét:
– Mire gondol, kérem?
– Például a háborús időkre.
– Én azokban az években – előbb mint katona, majd később mint munkaszolgálatos – soha
nem műveltem a szakmámat. Többször is felkínáltak javításra órákat, de én egyetlen esetben
sem vállaltam el. Szakmailag megengedhetetlennek találtam; szerszámok nélkül csak
fuserálhattam volna; megjavíthattam volna a szerkezetet, de tönkre is tehettem volna.
– És ha ételt kínáltak volna érte, ami megmenti az életét, vagy legalábbis esélyt ad a túlélésre?
Az alacsony, ősz hajú férfi megrázza a fejét:
– Nem, akkor sem tettem volna meg. Nem így neveltek minket. Hadd mondjak egy példát
erre: az elemi iskolai bizonyítványunk hátára rá volt nyomva a Himnusz szövege és kottája.
Ma, mint tudjuk, úgy éneklik, hogy: „… hozz reá víg esztendőt”, Kölcsey viszont úgy írta,
hogy „hozz rá víg esztendőt”, a mi bizonyítványunkra ilyen formában írták fel, mert szó sem
lehetett arról, hogy akár egy „e” betűvel is megmásítsuk a költő szövegét.
– És ezeket az erkölcsi alapelveket sohasem lépte át?
– De, előfordult, csak nem a saját személyes hasznomat szolgáltam vele. Már mint az Órás
Szövetkezet elnöke összehoztam egy nagy üzletet a svájci Roamer céggel. Sok-sok tízezer
órát szereltünk össze a tőlük behozott alkatrészekből. Most már bevallhatom, hogy ehhez az
üzlethez ki kellett játszani a svájci törvényeket – Hamburgon keresztül hoztuk be az árut.
– És ezt el tudta fogadtatni magával?
– Ezt igen. Nem szerettem azokat az embereket, akiknek csak azért tiszta a lelkiismeretük,
mert sohasem használják. Ha az országnak hasznot akarunk hozni, vállalni és vállalkozni kell.
Lengyel elhallgat, csak nehezen szánom rá magam, hogy megtörjem a csendet:
– Mit gondol magáról, milyen vezető volt?
– Azt nem nekem kell megítélni. Húsz évig voltam az Órás Szövetkezet elnöke, 1957-ben úgy
vettem át az ügyeket, hogy a páncélszekrényben nem találtam más értéket, mint alaktalan
röggé összeolvadt zsebóraüvegeket. Aztán a szövetkezet kétszer nyerte el a Vörös
Vándorzászlót.
Ha szabad még valamit megjegyeznem: nagyon örülök, hogy nem ma kell vezetői poszton
állnom. Amennyire egy magamfajta nyugdíjas meg tudja ítélni: itt alapvető tévedések
terjedtek el. Sokan azt hiszik, hogy a munka fakultatív, vagyis egyéni tetszéstől függ, mint
régen a hitoktatás vagy a külön torna, és ehhez a vezetők beállnak partnernek, pedig igazi
munkát csak parancsuralmi rendszerben lehet végezni, egy vezetői döntés nem lehet vitatéma.
– A GMK-ról mi a véleménye?
– Szerintem diploma a vezetés tehetetlenségéről, de hagyjuk ezt. Hogy is mondta az egykori
hercegprímás: „Hallgass, paraszt, nem terád bízták az ország dolgát!”
Nézem, ahogy Lengyel az órák fölé hajol.
– Miből áll a mostani munkája?
– Meg kell állapítanom az óra használhatóságát, a típusát, az árát, mármint azt, hogy az állami
boltban mibe kerülne – és így tovább.
Kiveszi a kvarcórát a műanyag zacskóból, kinyitja, lepattintja a hátát, leszed egy fehér lapot,
mely szállítás közben védte a szerkezetet, megnézi belülről, kipróbálja a négy gombot, ha
nem működik valamelyik, akkor félrerakja az órát a selejtes darabok közé.
– Tudja, hogy kitől származik az az óra, amit most vizsgál?
– Nem tudom, bár a törvény módot ad rá, hogy ha szükségesnek találom, belenézhessek az
iratokba. De ha értesülök róla, hogy valakit vizsgálati fogságban tartanak ezek miatt az órák
miatt, akkor még jobban sietek a munkámmal, hogy ne húzzuk el az illető ügyét.
– Próbálták már megvesztegetni?
– Soha, de vigyázok, hogy a legkisebb felületet se kínáljam fel a korrupcióra. Egyszer valaki
megkérdezte tőlem az arany felvásárlási árát, természetesen tudtam, de nem válaszoltam, mert
az én szakértői jogosításom erre nem terjed ki, ilyen kérdésekre csak a Magyar Nemzeti Bank
emberei felelhetnek.
– Mióta végzi ezt a szakértői munkát?
– Huszonöt éve csinálom, még akkoriban kezdtem el, mikor az Órás Szövetkezet elnöke
voltam. Mint vezető el voltam zárva a gyakorlati órásmunkától, hiányzott, ezért vállaltam el a
szakértői felkérést. Nyugdíj után viszont nem mehettem vissza a szövetkezethez, négy-öt órás
munkára, mert nem egyezik a mentalitásommal, hogy visszatérjek oda beosztottnak,
alárendeltnek, ahol valaha vezetőként dolgoztam. Ezenkívül azt tapasztaltam, hogy a hasonló
munkaviszonyok ritkán terjednek túl a fizetés felvételén. Szerencsére eddig nem volt okom
megbánni, hogy így döntöttem.
– Mennyit kap ezért a munkáért?
– Az első tárgy vizsgálatáért maximálisan negyven forint jár, minden továbbiért húsz forint –
de a jövedelmi adó igen magas, háromszázezer forint fölött hatvankét-hatvannyolc százalék
között mozog. A költségek is meghaladják az átlagot; a gépírónőnek háromszoros árat kell
fizetnem, hogy a jelentésem időben és hibátlanul elkészüljön. Egy-egy ügyben tízszer és
hússzor is be kell jönnöm a főkapitányságra, de csak összesen tizenkét forintot számolhatok
fel közlekedési költségként.
Ha nagyobb tételről van szó, előfordul, hogy engedek az egy-egy darab után járó díjból, de
órabérben még sohasem dolgoztam, és nem is fogok, azt szoktam mondani: én azért nem
vállalhatok órabérben semmit, mert nekem nincs lapátom, aminek rátámaszkodhatok a
nyelére.
– Mint szakértő milyen gyakran tévedett a minősítéseiben?
– Huszonöt év alatt egy munkámat sem kifogásolta még sem az ügyészség, sem a védelem.
Még sohasem mondtam a rézre, hogy arany, sem fordítva.
– És itt a rendőrségen hogy érzi magát?
– Itt a gárda nagyon fiatal, és én mindig jól éreztem magam a fiatalok között. A tiszteletemet
úgy fejeztem ki irántuk, hogy követeltem tőlük. Még szövetkezeti elnök koromban addig
szekíroztam egy fiatal szakmunkást, amíg elment az egyetemre és mérnöki diplomát szerzett.
Mikor megkaptuk a jogot a Roamer óraalkatrészek összeszerelésére, behívattam: rád bízom
ezt a munkát, ha rendben megszervezed, kinevezlek műszaki osztályvezetőnek. Egy hét
múlva bejött, átadott egy háromoldalas feljegyzést; az egész arról szólt, hogy milyen
akadályai vannak a szervezésnek. Ott előtte eltéptem, és rákiabáltam: azt mondd meg, hogy
mikorra és hogy tudod elvégezni a munkát, a többi nem érdekel! Először megsértődött és fel
akart mondani, aztán kiválóan megoldotta a feladatot.
Itt a rendőrségen példamutató a közösségi szellem, engem mélyen meghat az a törekvés,
ahogy az emberek képezni akarják magukat, nem anyagi haszonból, hanem egy olyan ügy
érdekében, melyet fontosnak tartanak. Itt van Nagy Árpi, lenyomott öt évet egy külföldi
főiskolán, és mikor hazajött, mintha semmi sem történt volna, dolgozott tovább beosztottként.
És maga is tapasztalhatja: nincsenek viták, veszekedések. Nem tagadom: én kétszer annyit
keresek, mint némelyik közülük, de még egyetlenegyszer sem éreztem, hogy irigykednének
rám.
Becsukom a jegyzetblokkomat.
– Van még valamilyen vágya, amit szeretne megvalósítani?
– Nekem megvan mindenem, ami kell.
– Ez mit jelent?
– Egy negyvenegy négyzetméteres lakásban élünk kettesben a feleségemmel, elférünk. Van
egy Ladám. Felneveltem a gyerekeimet, a szakmám sem halt ki a családban: a legnagyobb
fiam órás lett.
– És ha a sors mégis teljesítené egy kívánságát, mit kérne?
– Mária Terézia állítólag egy automata rendszerű órát viselt a nyakában – legalábbis erre lehet
következtetni a feljegyzésekből, ezt az órát szeretném látni egyszer egy kicsit közelebbről.”
Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu