Egy gőzhajtású mártír méltatlan pusztulása

Minap Budafokon jártam kerékpárral, amikor ez a szomorú látvány fogadott, ami előtt nem tudtam szó nélkül elmenni.

Mintha Bronx feketék lakta negyedében kalandoznék, pedig ez a budafoki Kossuth Lajos utca, a fővonali vasútvonal felújítása közben. A kis szertartályos Lina-gőzmozdony utolsó állomásán időzik, ócskavassá nyilvánítása előtt.

Pedig amikor a 15. amerikai légi hadsereg 1944 nyarán támadást intézett a csepeli Weiss Manfréd Művek ellen, az összes vasútvonal megsérült, részben megsemmisült. A légicsapásból Budafoknak is kijutott, ahol szintén megszűnt a vasúti közlekedés. Nem Budafok volt a célpont, mégis vétlen áldozatává vált a pusztításnak. Mivel az amerikai katonák már akkor rendelkeztek színes fototechnikával, szinte turistaként fényképezték a légicsapás látványos füstoszlopát az akkor légvédelmi megfigyelőpontnak minősített Gellérthegyről.

Hatalmas dübörgéssel, alacsonyan repülve Budaörs felől érkeztek meg azok a “Liberátornak” nevezett négymotoros bombázók, amelyek az amerikai légierő kötelékében repültek, szintén amerikai Mustang vadászgépek gyűrűjében.

A Duna másik oldalán elterülő olajfinomítót vették célba és már Budafok felett kinyitották a bombavetőiket. A Weiss Manfréd Művekhez tartozó “Shell” olajtároló olyan robajjal robbant fel, hogy az összes Budafokon álló ház ablaka betört. Már az első lépcsőben érkező repülőgépek bombái eltalálták a finomító összetéveszthetetlen tartálykomplexumát.

A lángba borult Weiss Manfréd Művek sűrű füstje éjszakai sötétséget hozott Csepelre, Budafokra és Albertfalvára. Ezért a második rajban érkező bombázók már egy koromfekete átláthatatlan sötétkamrába érkeztek és valószínűleg fogalmuk se volt, mit bombáznak. Ez okozhatta az a féktelen pusztítást, amit maguk mögött hagytak, mert sok bomba, nem Csepelre, hanem a másik parton elterülő budafoki városrészre és Albertfalvára hullottak. Ez a vasútvonal is teljesen megsemmisült, elvágva az utánpótlási vonalakat.

A kicsiny gőzös ebben a kaotikus időszakban tette a dolgát és pöfögött, nap mint nap. Most pedig mellékvágányra térítve várja sorsát a jobb időket is látott kis lokomotív.

Ezekben a vészterhes időszakokban pár évre újból felvirágzott a gőzmozdonyok reneszánsza. Talán egyetlen használható vasúti jármúként minden típusú logisztikai feladatra bevetették őket, kissé bukdácsolva, de eljutott szinte bárhova a romok között, mindezt elektromos áram és gázolaj nélkül, elősegítve a vasúti forgalom újjáépítését.

Most elrozsdásodva hever a frissen felújított vasútvonal mellet, ahol elővárosi vonatok száguldanak nap mint nap.

A fülke nyitott ablakán keresztül ez a látvány tárul elém. Minden csupa rozsda, csak néhol tűnik fel még az elmaradhatatlan mozdony fekete festés.

A kiépített felsővezeték alatt szinte szellemként suhannak a modern elektromos vonatok, szinte hangtalanul hagyják maguk mögött a múltat képviselő kicsi gőzöst.

Pusztán némi víz és tüzelőanyag kellett ahhoz, hogy elinduljon. Működött is majd 60 éven keresztül, gázolaj, elektromos áram, applikáció és persze WIFI nélkül.

A hibridhajtás előtti világban ilyen gőzdugattyús rendszer szolgáltatta a haladást. Látványnak sem volt utolsó, sokan ezek láttán szerettek bele a vasúti közlekedésbe. Manapság semmitmondó elektromos vonatok száguldoznak, némán fokozva a szürke, lánctalpas hétköznapokat.

Légkondicionált utastér és wifi nélkül ilyen szabad, kabrióérzés uralta a mindennapokat. Ablak talán sosem volt benne, mégis meleg volt télen, mert a kazán szénnel fűtött napkorongként szinte átfűtötte a szürke hétköznapokat.

Összefújva, kifigurázva, elrozsdásodva, kissé megalázva, mégis tekintélyt parancsolva dacol az idő vasfogával. Vajon a mai modern mozdonyok mennyi futásidőt teljesítenek majd, karbonszálas alkatrészei megérik-e ezt a kort, vagy az újrahasznosítás már fiatalkorukban utoléri őket?

Kicsi Thomas, nyugodj békében!

Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu