Egy korai Rolex mutatóinak korrekciója

 

Érdekes, szinte kortörténeti jelentőségű időmérő látogatott órásműhelyembe, amelyre némi kozmetikai átalakításra vár. Az 1920-as évek közepén gyártott óra doboza is eredeti, hovatartozásához pedig nem fér kétség. A kékvérű arisztokrata gyökerekkel rendelkező időmérő koronás emblémája sok mindent elárul, hisz egy korai gyártmányú, majdhogy muzeális értéket képviselő Rolex Oyster karórát rejt a míves tároló.

1905-ben Hans Wilsdorf és üzlettársa, egyben sógora, Alfred Davis nagyot mert álmodni, megalapították a “Wilsdorf and Davis” óramanufaktúrát Londonban. Akkor még importált, jó minőségű óraműveket építettek, minőségi óratokba. Ezen márkák számlapján még a W&D felirat jelképezte a kiemelkedő színvonalat. A Rolex nevet 1919-ben alkalmazták először, amelynek egyesek szerint nincs jelentése, pusztán egy minden nyelven kimondható mozaikszót takar. Nyelvi, műértő kutatások szerint a “Rolex” szó a francia „horlogerie exquise”, azaz “kivételes óramű” szójáték szinonimája, de a megfejtés már a múlt homályába merül.

Az óra díszes, cizellált doboza kissé kopottas, sarkai már legömbölyödtek, de ez érthető is, hisz készítése óta eltelt majd száz év. Fedele gombnyomásra nyílik, könnyedén és elegánsan.

Akkor nyomjuk meg a fedél gombját és nézzünk bele a dobozba.

A doboz egy ritka Rolex Oyster acél karórát rejt, amely mérete alapján női darabnak néz ki, de unisex kivitele inkább a korabeli férfiak karóraviselet szokásait testesíti meg.

A nagynevű Payne & Son Oxfordi ékszerész, 1790-ben alapított patinás belvárosi üzlete forgalmazta az órát, melynek plüssbélése is eredeti, amely mai napig büszkén hirdeti az időmérő renoméját.

Az időmérő korai “Oyster” modellcsalád egyik úttörő darabja, a vízmentes órák történeti előfutára. Szíjkengyele még fix kivitelű, a készített óraszíjat úgy kell rávarrni, vagy szalagszíj formájában átbújtatni az óra hátlapja mögött.

Számlapja tűzzománc, mutatói sajnos nem eredetiek, a beavatkozásnak is ez lesz a fő témája. A mutató lecserélésének is meg van a saját története, amire később ki is térek.

Az óra üvegrámája, hátlapja, de még koronája is menetes, anyaszerkezete rozsdamentes acél, amely nagy ritkaságnak számított a maga korában. Vízmentessége legendás, amit a korabeli sajtó széles körben publikált.

A menetes korona új távlatokat hozott a vízmentes órák világában. A csapszerűen feltekerhető, szinte hermetikusra zárt óra sokak fantáziáját borzolta, kíváncsiak voltak, vajon mit tudhat egy ilyen különleges időmérő. Mivel az óra hátlapja és üvegrámája is menettel záródik, maga az óramű tulajdonképpen védett környezetben helyezkedik el.

1927-ben egy fiatal londoni nő, Mercedes Glietz kíváncsi volt, mit tudhat a kor beharangozott vízmentes időmérője a gyakorlatban. Nekivágott és szinte életét kockáztatva, karján egy Rolex Oyster modellel átúszta a La Manche csatornát. A szélsőséges viszonyairól ismert vízi folyosó nem kimondottan úszásra rendszeresített tengerszakasz, de a kisportolt, fiatal hölgy erejét megfeszítve teljesítette a nem mindennapi versenyt. Kalibrált órával a karján átért a túlpartra, ahol a korabeli sajtó méltatta teljesítményét, és egyből igazolta is, hogy a karján ketyegő óra ép és sértetlen, vízmentes, ráadásul a pontos időt mutatja.

Szélsőséges karcsapások tömege, a sós víz korrozív hatása jelezte a kor hitetlenkedőinek, hogy nem akármilyen karóráról van szó. Ráadásul a kiemelt sportteljesítmény legalább akkora marketingértéket képviselt akkoriban, mint Félix Baumgartner Osztrák extrém ejtőernyős, sztratoszféra pereméről történő, szabadeséssel egybekötött ugrása egy Zenith karórában. Az egész világ csodálattal konstatálta a páratlan eseményt 2012-ben.

Az óra tűzzománc számlapja hibátlan, nem feszegették, repedés sem látható rajta. A festőzománc feliratok is hibátlanok, a Rolex Oyster márkajelzés mindent elmond az óra pedigréjéről.

A mai szóval értendő menedzserviselet méretű óra nem túl hivalkodó. Valószínűleg sokat viselték, ez meg is látszik rajta. Az eredeti mutatópár már az enyészeté, a pótlás viszont nem tartalmaz világítófestéket, amely eredetileg valószínűleg rádiumbevonattal volt kezelve.

A nagyméretű, menetes korona hibátlanul működik, pedig az óra majd száz éves. A fokozott vízmentesség egyik alapfeltétele, hogy a felhúzókorona bemeneti nyílását hermetikusan el lehessen zárni a külvilágtól.

A menetesen záródó hátlap is ilyen megoldást biztosít, ráadásul a mai modern Rolex modellek is ennek elvén nyitódnak, illetve záródnak, kizárólag célszerszám segítségével.

Az összes információ a hátlap belsejére került, amelyben néhány meglepő tényt is közöl a márka történetéről. A “Great Britain Patents” felirat azt az időszakot idézi fel, amikor a cég Svájcból ismét a jó öreg Angliába tette át székhelyét, hogy a kedvezőbb nemesfémtörvények kihasználásával egyre több kereskedelmi előjogot szerezze a feltörekvő márka számára.

A hátlap sorozatszáma alapján a gyártás pontos időpontja 1927-re tehető. a sorozatszám kissé kopottas, de még látható.

A speciális és tipikus recézet még ezen az ősmodellen is visszaköszön. A mindenki által ismert, rovátkolt megoldáshoz speciális célszerszám szükséges. A különleges nyitószerszám leszűkíti azok körét, akik kinyithatják a hátlapot. Ezen speciális kör megvédi az órát egy illetéktelen javítástól és a szerkezet vétlen tönkretételétől. A megoldás ezek szerint működik, mert az óra 1927-óta a mai napig pontosan jár.

A hátlap menetesen záródik, de ezen ősmodellen a menet még nem hagyományosan kívülre, hanem belülre került. Mindenképpen érdekes és formabontó megoldás.

A belső peremre került menet kialakítása hibátlan, mai napig célszerszámmal nyitható, illetve nagy erővel zárható, hogy a hozzám hasonló kíváncsiskodókat kívül tartsa.

Az óra szerkezete egy korai  modell, amelyen már felfedezhető a márka összes stílusjegye. Bár a hajszálrugókulcsot még nem hagyták el, de a “Microstella” súlyzócsavarok már felfedezhetőek a billegőkoszorúban.

A menetes korona letekert állapotban. Menetcsonk illesztése laza, letekerése után rugalmasan kiugrik a helyéről és mutatóállásba helyezhető.

Az ütésbiztosítás nélküli billegőcsapágy kibírta az elmúlt száz évet, lengésszöge majd 260 fok, pontossága is kielégítő. Szép példája a következetes precizitásnak.

A kézi felhúzású szerkezet szépen kitölti a belső teret,a méretes tokkarikát két csavar rögzíti.

Akkor lássuk, miért is került műhelyembe az óra. A mutatók világítóbetétje hiányos, mégpedig azért, mert nem tudták eldönteni, legyen-e benne festékanyag, vagy sem. Első lépésben letekerem a szintén menetes üvegrámát az üveggel együtt, hogy hozzáférjek a mutatópárhoz.

A menetes üvegráma letekerése után látható, hogy a mutatókban nincs világítóbetét. Amennyiben valaki feltöltötte volna elefántcsont színű festékanyaggal, szinte kitakarná a szép, hibátlan számlap nagy részét. Így viszont olyan hiányos látványt mutat, ezért valamilyen középmegoldást kell találni. Az eredeti mutatókat annak rádiumtartalma miatt távolíthatták el, az új mutatópárt annak ismert, borzalmas, sugárveszélyes tartalma miatt pedig már nem merték kezelni. Hogyan kerülhetett rádium a mutatókra, természetesen ennek is története van, mégpedig nem is akármilyen.

A régmúlt időkben a kémia nagyjai felfedeztek egy mára közismert anyagot, amely magától, szinte külső beavatkozás nélkül világított. Ezt a csodálatos elemet rádiumnak hívták és abban az időben még senki sem ismerte sejtromboló, rádióaktív borzalmait. Inkább energiával feltöltő hatásáról számolt be a korabeli bulvársajtó, a fél világ csodájára járt. Sokáig fel sem tűntek a mellékhatások, az óragyárba toborzott úgynevezett “rádiumhölgyek” is örültek a könnyed, ülőmunkának, amikor is egyszer csak megjelentek a borzalmas mellékhatások, amit a sugárszennyezés okozott. A hölgyek fogai kihullottak, állkapcsain perforált csonthiány alakult ki, amely a végén átszakadt és az áll leszakadván lebénította a teljes szájszervet. Szomorú tény de a mai napig sokat használt “leesett az álla” kifejezés is ebből a korszakból ered. Az igazi nagy botrány 1928-ban pattant ki, amelyet hamarosan követett az első haláleset is. Pusztán ezek után kezdték csak behatóbban vizsgálni az anyag mellékhatásit, mire kiderült rádióaktív hatása.

A mutatók, dísztárgyak, használati eszközök rádiumozása addigra már szinte szigorúan női munkának számított. A “rádiumlányoknak” nevezett csoportok mit sem sejtve szinte napi rendszerességgel. védőruházat nélkül végezték tevékenységüket. Ráadásul az “egy nyalás, egy festés” munkamenet elsajátításával a kor mókusszőr ecseteinek fogyatékosságai is kiküszöbölték. Szájukba véve nyálukkal hosszabbították meg a munkaeszköz élettartamát, nem kevés rádiumot lenyelve a művelet közben. A gyári munkásasszonyok úgy bántak a rádióaktív anyaggal, mintha cukrot szopogatnának.

 

Járványszerűen előbukkanó szörnyű mellékhatások kialakulásának idejére már egy komplett iparág épült a rádium felhasználására. Cigarettába, kozmetikai készítményekbe, de még ásványvízbe is belekeverték a csodálatosnak hitt, de rádióaktív anyagot, amely addigra már egy teljes korosztályt érintett. A “perforált állkapocs-szindróma” annyira a sugárzó anyag mellékhatásának volt tekintető, hogy szinte “Rádium-állkapocs”-nak nevezték a el a torzulást. A károsultak egyesületbe tömörülve harcoltak az igazukért, halálukig. Egészen az 1950-es évekig kígyózott a rádium-mizéria, amire végleg kitiltották a piacról. A félreértett csodaszer mára pusztán veszélyes hulladékként kezelhető, végleg eltűnt a köztudatból.

Pedig virágkorában annyira kérkedtek az elnevezéssel, hogy egyes gyártók eme csodálatos rádióaktív tulajdonságot még a számlapon is megnevezték. A “Panerai Radomir” kifejezés a mutatók és indexek ezen anyaggal való kezelését jelentette a márka esetén. A rádium olyan intenzív színben pompázott, hogy csodájára jártak a kor óraszerelmesei. Természetesen ebben az időben még nem ismerték teljes körben rádióaktív természetét, a mai azbeszthez lehetne hasonlítani egészségkárosító hatását. Bár kitűnő szigetelőanyagként tartották számon, amit fehér trikós munkások fütyörészve helyeztek a födém alá. Manapság a katasztrófavédelem hermetikus vegyvédelmi ruhában, szinte szirénázva szalad a helyszínre, ha belebotlanak ebbe a régen oly népszerű anyagba, hogy mielőbb eltávolítsák.

A rádium csodálatos, sötétben derengő hatását még az édességipar is kihasználta. Számtalan termék tartalmazott rádiumot, bízva az energia átvitelében, amely néhány éven belül katasztrofális hatással volt a kor édesszájú nemzetségére, legyen az felnőtt vagy gyermek. Radioaktív tünetek tömege okozott borzalmas mellékhatásokat, amely nagy része halállal végződött. Jó pár évre volt szükség ahhoz, hogy a rádium hétköznapjainkból és a boltok polcairól végleg visszakerüljön az atomerőművek védett, sugárzástól elszeparált stratégiai tárolójába, amit a hadsereg tagjai védenek.

A mutató levétele után megszületett a megoldás amely olyan, mint a Magyar Népmesékből ismert monda, amikor is a király azt kéri a leányzótól, úgy lépjen színe elé, hogy legyen is rajta ruha, meg nem is. Itt is hasonló megoldást alkalmazok, olyan vékony, transzlucid, azaz részben átlátszó, de sötétben világító hártyát képzek a mutatón belül, amely alapesetben átlátszó, nem zavarja a látványt. Akkor lássunk neki.

Első lépésben előkészítem a terepet, amely szükséges a beavatkozáshoz. Szükségem lesz zsírtalanításra, fehér akrilfestékre, és Trícium porra, amely igen intenzíven világít, bár manapság már nem használják. Az ecset kissé keszekusza, autentikusan meg kéne nyalnom, hogy összeálljon, de én nem vagyok a rádiumlányok korosztálya, ezért inkább válaszok egy másikat a művelethez.

A számlap fehér színével azonos festéket alaposan felkeverem és kitöltök belőle egy adagnyit.

Felbontom a Trícium-port tartalmazó alumínium tégelyt és egy kevés anyagot szórok a fehér festék tetejére.Ebből az anyagból nagyon kevés is elég, mely hatására intenzíven világít majd a mutatóbetét.

Kétszer is adagolok belőle, közben alaposan elkeverem, hogy egyenletes rétegben feloldódjon az akrilfestékben.

Már csak a mutatók feltámasztását kell megoldani, hogy a művelet közben a mutató hátuljáról fel tudjam vinni a felületre. A mutató flexibilis rögzítéséhez Rodikó-gyurmát használok.

A még üres mutatótest ezt a képet mutatja feltámasztás után. A Rodikó-gyurmába egyszerűen beleszúrtam a mutatót, persze óvatosan.

Mindkét mutató festésével végeztem, már csak száradására kell várni. A rétegek egyenletesen elterültek, amolyan úszóhártyát képezve a felületek között.

A kitöltés igen vékony rétegben, egyenletesen történik. Az ecset pár szőrét használva egyetlen mozdulattal viszem fel a festéket a végleges helyére. A bevonat felületi feszültsége nagyon vékony hártyát képez a mutatótest belsejében, amely így száradás előtt még átlátszatlan.

A festékanyag megszáradása után óvatosan visszahelyezem a mutatókat, speciális segédeszköz alkalmazásával.

Az duplikált végű, mutatófelhelyező eszköz gumírozott munkafelülete üreges, így nyomorgatás nélkül visszaszerelhető a helyére.

A betét így néz ki a gyakorlatban, közepe üreges, Segítségével sérülés nélkül felhelyezhető vele szinte bármilyen mutató.

Egy laza nyomás után mindkét mutatót visszahelyezem tengelyére.

A festékanyag megszáradása után a felület áttetszővé vált, amely fény hatására világít. Ebből a szempontból elmondhatjuk, hogy van is benne világítóbetét meg nincs is.

A hártyaszerű réteg megszáradt, transzlucid felülete áttetsző, de fény hatására lágyan fluoreszkál, természetesen rádium és sugárzóanyag nélkül. Ebben az esetben én sugárzok, de szerencsére nem a rádiumtól, hanem a boldogságtól.

Az óra nem túl macsó, de mindenképpen elegáns kivitel. Az 1920-as évek szelleme köszön vissza róla.

A beavatkozás így néz ki a mutató száradás után a gyakorlatban. A sugárzóanyag nélküli festékanyag émelygősen, kissé öregesen világít. Olyan hatást kelt mint maga a majd száz évvel ezelőtt gyártott óra. Örömömre szolgát, hogy a beavatkozás részleteit megoszthattam mindenkivel.

Maradok tisztelettel: Kőnig Levente  www.watchmaker.hu