Használt óra vásárlási szokások a régmúlt időkben
Az internet nem mindig volt ilyen fejlett, mint manapság, forradalmi áttörésének világa előtt sok kellemetlenséget okozott a vétlen felhasználónak. A történet abban a régi, szinte analóg világban történt, amikor az internet még csak szárnyait próbálgatta hazánkban. Bár magam is nagy jövőt láttam abban, hogy felhívok egy távoli kiszolgálót telefonon, ő pedig egy virtuális „telefonos kisasszony” formájában kapcsolja nekem a világháló közösségét.
Igen, ez a betárcsázós internet korszaka volt, ahol bevett protokollnak számított, hogy egy telefonszám beütése után kapcsolatot lehetett létesíteni a külvilággal, ami nem csak a folyosón, időjárásról fecsegő, vagy éppen pletykálkodó szomszédokra korlátozódott. Nagy élvezettel hallgattam a csatlakoztatott modem akusztikus próbálkozásait, szinte az űrkorszakkal azonosítottam ezt a semmihez sem hasonlítható digitális szimfóniát. Nagyon boldog voltam, amikor kapcsolódni tudtam a világ virtuális közösségéhez, de előfordult olyan is, hogy kidobott a modem azzal a hibaüzenettel, hogy az internet éppen foglalt. Elég sok kivetnivaló volt az akkori rendszerekben, nem sok élvezeti értékkel büszkélkedhetett számomra.
A „minimális hardware igény” fogalmát akkor még párosítani kellet az anatómiai fogalomrendszerből ismert „optimális idegrendszeri állapot” kórismeretével. Ugyanis ezek a rendszerek igen lassúak voltak, nem is értettem, hogy a kapcsolódás közben megjelenő stopperóra ikonját miért nem cserélték le inkább egy falinaptár szimbólumra, így lett volna ideje tervezni az embernek. Ezeket leszámítva sok előnnyel is járt, főleg egy antik órásbolt életében, mégpedig egy ma már szinte ismeretlen jelenséggel.
Ezt az előnyt a valódi (nem pedig virtuális) kirakatból eladott óra fogalmával tudnám jellemezni, amit egy járókelő, saját lábán arra járva meglát, mégpedig üvegen (nem pedig kijelzőn) keresztül, és egyszerűen csak beleszeret. Persze ennek az analóg szerelemnek is voltak buktatói, mégpedig nem is akármilyenek.
Egyik nap feltűnt, hogy egy középkorú nyakkendős úr szinte minden nap megáll a kirakat előtt, elővesz egy Sherlock Holmes filmekből ismert nagyítót, egyik szemét behunyva meredten bámul valamit. Először azt hittem, hogy talán a reggeli napsugarak erejével Arkhimédész ötlete alapján fel szeretné gyújtani a kirakatot, ahogy Görögországban tették a perzsa hadiflottával. Aztán belegondoltam, miért tenne ilyet egy elegáns, nyakkendős úr, hisz olyan piknikus arca van, szinte sugárzik róla a kedvesség. Később rájöttem, hogy nem erről van szó, lényegesen romantikusabb a helyzet, egyszerűen észrevette álmai óráját a bolt kirakatában, azt nézi ilyen meredten. Ismerős volt az érzés, hisz én is így fertőződtem meg annak idején, megláttam álmaim óráját egy órásbolt kirakatában és a vonzalom magával szippantott, máig szerelmese vagyok a szép óráknak és magának a szakmának. Szóval felismerem a jelenséget, mondjuk nekem nem kellett hozzá nagyító, amely kissé komikus kiegészítője a szerelembeesésnek, de hát, nem vagyunk egyformák.
Gondoltam, segítek neki, mint valami „órásbolti Cupido”, felnyitom szemét a témával kapcsolatban. Másnap reggel kávém elfogyasztást tudatosan a kirakat előtti kissé forgalmas, de szellős helyre időzítettem. Innen látni lehet mindent, amolyan megfigyelőpontként működik, néha hangosan köszönünk a szomszéd üzlet tulajdonosainak is, mert illedelmesen megpróbálunk egymáshoz viszonyulni.
„Figyelem, forró kávé van nálam és nem félek használni” feliratú bögrémben élveztem a kilátást, innen szoktam figyelni a piactéren zajló forgalmat. Ilyen elmélkedés közben sok félbemaradt, főleg műszaki probléma megoldására jövök rá, ami máskor szinte sosem jutna eszembe. Amolyan fogékony, alkotói szabadsággal egybekötött megoldás-meeting számomra ez a pár perc, amely néha konkrét Heuréka-feelinggel végződik. Ilyenkor ritkán kicsúszik még egy-egy kóbor hang is belőlem, amit a szomszédos bolt személyzete döbbent arccal konstatál és talán hozzám hasonlóan el kezd elmélkedni a látottakról. Nem túl nehéz leolvasni arcukról, mire is gondolhatnak ilyenkor.
„Na, ez sem teljesen normális, hogy lehetett mégis órás”
Épp iható hőfokra hűlt a kávém, amikor felbukkant a menet rendszerint érkező, számomra idegen nyakkendős úr és elővette nagyítóját. Most már világos volt számomra, hogy nem Sherlock Holmes használt ilyen, hanem amolyan bélyeggyűjtemény-koslató, igényes optikai eszköz kinézetét kelti. Már rég tulajdonát képezhette, mert fa nyele volt, és gyári bőrtokjából vette elő, akkurátusan.
Lassú mozgással pásztázott vele, olyan sebességgel kezelte a nagyítót, ahogy élő adásban láthattuk, amikor Neil Amstrong asztronauta kitűzi az amerikai zászlót a hold felszínére. Alap esetben ez egy négy másodperces mozdulat, de űrhajósunknak majd négy percig tartott mindez, talán amerikai szokás szerint még egy rövid reklám is belefért volna a közvetítésbe. De félre a tréfával, tudatos, lassú keresése felfedte a céltárgyat számomra, „target” funkciómat bekapcsolva rájöttem, hogy egy svájci kézi felhúzású karórát nézeget. Összeszedtem magam, és szerényen rákérdeztem.
„Segíthetek”
Kedvesen rám nézett és bohókásan azt bátorkodta mondani nekem, hogy csak erre járt, véletlenül. Micsoda véletlenek, gondoltam akkor másnap megviccelem egy kicsit. Reggel nem teszem ki a kirakatba, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá, keresi-e, vagy feladva továbbáll. Eljött a másnap, én pedig nem szórakozottságból, hanem amolyan „kereskedelmi ember kísérlet” részeként nem tettem ki az órát a bolt kirakatába, kíváncsi voltam, észreveszi-e, és ha fel is tűnik neki, mit reagál erre. Eljött a nagy nap reggele, vele együtt megérkezett látogatónk is.
Némi protokolláris viselkedésforma után előkerült a nagyító. A nagyon elegáns, és régi darabnak kinéző kukker egyből munkához is látott tulajdonosa kezében, pásztázó üzemmódban elkezdett keresni. A kedves nyakkendős bácsi szinte „autozoom” funkciót imitálva kutatta az órát, amely abból állt, hogy a fókusztávolságot változtatva oda vissza hajlongott a kirakat előtt, olyan hatást keltett, mintha egy „MOON WALKER” videoklipből csöppent volna az üzlet elé Michael Jackson. Kissé komikusra, de rendkívül eredetire sikeredett az akció, ha lenne a boltban pontozótábla szinte biztos, hogy tízesre értékeltem volna magát a látványt és a koreográfiát. Sajnos, ekkor figyelmetlené vált és benézhette a fotós szakkifejezésből ismerős „minimális élességpont” fogalmát, mert kicsit lekoccolta fejével a kirakatot.
Ez rontott az összeredményen, így már csak kilenc pontra értékeltem a produkciót, de csak azért, mert nem volt ismeretlen a jelenség számomra. Elpirultam és eszembe jutott, hogy ez a fránya tükrözésmentesített ragasztott üveg már engem is megviccelt egyszer, volt olyan alkalom, hogy lendületből lefejeltem a kirakatüveget. Nem is gondoltam, hogy Glasshüttei üvegharangként is meg tud szólalni egy ilyen biztonsági üveg ráadásul olyan hangon, amely hatására elrepülnek a galambok az üzlet tetejéről, akik rendszeresen össze piszkítják a kirakat előtti járdát. Következő fájdalmas csalódás viszont engem ért, de csak nagyítójával kapcsolatban.
Bekapcsolta rajta a világítást és azzal kereste tovább a kiválasztott tárgyat. Én meg még azt hittem, hogy ez egy nagyon komoly, antik „Carl Zeiss” kukker, fanyéllel, erre kiderült, hogy csak egy bakelitnyelű, elemes kínai vacak, amelyben még izzók is világítanak. Viszont örültem, mert bejött a tervem, hisz az áhított órát nem találta, ezek szerint jól taktikáztam. Ekkor eljött a szinte „harmadik típusú találkozás” pillanata, hisz az idegen figyelmét én keltettem fel, most már vállalnom kell annak minden következményét. Kedvesen csöngetve bekéredzkedett a boltba én pedig a nyomógomb segítségével beengedtem, mire feltette nekem az áhított kérdést.
„Mi történt azzal az amerikai karórával, amit sokáig a kirakatban láttam”
Ekkor végképp csalódtam az általam antik kukkernek látszó kínai vacakban, hisz, hogy lehet ötszörös nagyításban amerikai gyártmánynak olvasni egy szinte szabad szemmel is látható”Swiss Made” feliratot, de ekkor ez a gondolat már idejét múlta. Ekkor benyúltam a kasszapultba és elővettem azt a karórát, amit minden nap megcsodált.
Megkönnyebbülést éreztem a bácsi arcán, láttam, hogy ezt kereste, én pedig örültem, hogy rájöttem mit keres. Eljött a természet optimális egyensúlyának tipikus érzete, amit Walter Bradfort Cannon által, 1926-ban bevezetett „Homeosztázis” kifejezéssel helyettesítettek, amikor minden természetes állapotába került vissza, ráadásul mindez dinamikusan fejlődik. Még az ideológiai világban létező „Édenkert” fogalma is ezen állapoton alapul, így ritka időképek egyike, főleg, hogy mindezt egy svájci óra idézte elő. Ekkor igazolva láttam azt a jó szokásomat, hogy sok természet és ismeretterjesztő filmet nézek a tévében. Felcsillanó örömöt látni más arcán egy óra miatt feledhetetlen érzés, ha másért nem is, ezért érdemes órásnak lenni.
„Ő nem amerikai, hanem svájci”
Mondtam neki.
„Nem baj, így még jobb is, hisz szeretem a svájci órákat” nevette.
„Édesapámnak is ilyen volt, még a formája is megegyezik”
„Emlékszem, minden reggel akkurátusan felhúzta és viselte, nap, mint nap. Mindig vágytunk rá testvéremmel, de legnagyobb megdöbbenésünkre az állt végrendeletében, hogy ebbe temessük el. Így nem lett senkié, csak emlékünkben maradt meg. Erre meglátom itt maguknál a kirakatban, ez egy égi jel, mi lenne más, kár lenne kihagyni”
Ezzel túlszárnyalta az én majd évtizedekkel ezelőtti szerelembeesésemet az órákkal kapcsolatban, ilyen spirituális tényező engem nem segített, így nem igazán tudtam gondolatvilágát túlszárnyalni. Csendben becsomagoltam neki az órát, ő kifűzette. Talán örömtől átitatott zavarában azt kérte tőlem, hogy írjam le, mit kell vele csinálni. Az átvételi papírhoz hozzákapcsoltam egy kézzel írt használati utasítást, amin ez állt.
„Minden reggel felhúzni – beállítani a pontos időt – viselni – élvezni, akár minden nap. Amennyiben az óra ennek ellenére megáll, az nem égi jel, hanem azt jelenti, hogy ideje elvinni egy óráshoz. Ezért ez a papír nem csak használati utasítás, hanem garanciajegy is egyben”
Jót nevetettünk rajta, gondoltam egyből, na, ezt a szöveget űberelje egy felhasználói kézikönyv, amit bevásárlóközpontokban adnak egy megvásárolt óra mellé, szinte fapofával.
Kezet fogtunk és kikísértem az üzletből, láttam tekintetén azt a derűt, ami beteljesült álom eredményeként szokott kiülni egy ember arcára. Integettem neki, ő pedig visszaintegetett. A protokoll kissé hosszúra kerekedett, hisz a vége már amolyan Ferihegy B2 terminálos feelingre sikeredett, olyanra, mint ahogy lányomat követtem tekintetemmel egészen a beszállásig, amikor külföldre utazott.
Most pedig végigcsináltam ugyan ezt egy idegennel, fantasztikus. Micsoda boldog nap, gondoltam, mi következhet még ezek után, aztán jött a feketeleves, rá kellett jönnöm, hogy kizártam magam a boltból. Az elektromos zár becsukta az ajtót, így pincsikutyaként kellett vissza kéredzkednem az üzletbe, amit kollegám látványosan ki is használt, mert a múltkor ugyan így járt, csak én voltam belül.
Akkor némi pantomim alkalmazásával látványosan elmagyaráztattam vele, hogy mutogassa el, mit is akar, mert olyan vastag a biztonsági üveg, hogy nem hallom, mit mond, csak ezek után engedtem be. Jó dolog egy ilyen belülről, gomb segítségével nyitható biztonsági ajtó, hisz a személyzet önkényesen kezelheti, de mindig az a domináns, aki bent van. Szerintem megviselhette a múltkori pantomim-poénom, mert szinte alig várt erre az alkalomra, láthatóan régóta készült rá.
Másolópapírra felrajzolt egy nagy szemet, kivágta a közepét és arra kért, hogy a retinaszkennerbe belenézve igazoljam magam, a bejárati ajtó üvegén keresztül. Amennyiben ismerős számára az íriszhártyám kinézete, akkor talán beenged. Ezen jót mulattak a szomszéd bolt tulajdonosai is, égtem, mint a Reistag. Most már reggeli elmélkedéseim néha hangzatos látványvilága után ki is mondták hangosan véleményüket.
„Néha kicsit fura lények vagytok ti, órások”
„Mi sosem vagyok furák, most is csak kizártam magam”
Mondtam nekik, majd ezek után lehajolva szégyenszemre belenéztem a papírból kivágott retinaszkennerbe, amit kollegám az ablakra helyezett. Berregni kezdett a zár, ami jelezte számomra, hogy átestem a „C” típusú nemzetbiztonsági átvilágításon, végre bejuthatok. Nagyon vicces gondoltam, most visszakaptam, látszik, hogy kész vagyunk a határidős munkákkal.
Napi események forgatagába szinte el is feledkeztem a kedves, szinte Gábriel-arkangyal tekintetű bácsikáról. aki mindenképpen a legboldogabb ügyfele volt a boltnak ebben a hónapban. Talán egy évszak elmúlása után arra lettem figyelmes, hogy egy érdeklődő tekintet a bejáratot keresve be akar jutni a boltba, olyan szituációt imitálva, mint ha még sosem járt volna itt. A bácsi volt az, aki panaszosan közölte, hogy nem jár az óra. Kérdeztem tőle humorosan, hogy használta a kapott utasítást, amit adtam hozzá és felhúzta az órát. Utoljára jót nevettünk ezen, de most már nem tűnt olyan viccesnek, mert egyből rávágta.
„Nem vagyok én bolond, persze hogy felhúztam, mint minden reggel”
Elkértem tőle, és döbbenve tapasztaltam, hogy az óra lejárt.
„Úgy látszik, ma reggel elfelejtette, de sebaj, felhúzom én szívesen, így nem jött hiába”
Mondtam neki kedvesen, beállítva a pontos időt, visszaadtam az órát. Boldognak látszott és távozott.
Másnap visszatért megint, kezembe adta az órát, majd legnagyobb döbbenetemre közölte. Otthon sokat „inszeminált” és közben rájött, hogy semmi szüksége erre az órára. Kicsit elszörnyedtem, hisz éppen kezembe tartottam a karórát, szappanos kézmosás gondolata szinte cselekvésre ösztönzött. Bár a fővárosban nőttem fel, de azért tudom, hogy az „inszemináció” amolyan mesterséges megtermékenyítés, láttam is hasonló videót már, ahol egy tehén volt a főszereplő. Az állatorvos hónaljig benyúlva kutatott a szerencsétlen állat „csúnyájában”, mesterséges megtermékenyítés céljából, nem kis meglepetést okozva a tehénnek. Beleképzeltem, hogy mindez talán a nálunk vásárolt karórában történt, és ekkor rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen.
Nem hiszem, hogy egy állatorvos ekkora ellensége lenne önmagának, hisz ebben a szituációban nem illik fájdalmat okozni a „kedvesnek” egy karóra durva felületével, hisz könnyedén, amolyan Pamplona-i tehénfuttatásba torkolhat a művelet, utánfutóként magával ragadva az állatorvost, nem kis meglepetést okozva a falu népének. Ekkor megkönnyebbülve rájöttem, hogy talán csak szócseréről van szó.
„Esetleg meditálni kezdett a gondolaton, hogy nincs szüksége az órára, nemde”
Kérdeztem vissza kedvesen, hogy kijavítsam.
„Mindegy, szerintem felfogta az agyával, mit akarok mondani. Nem kell az óra és kész”
Válaszolta ingerült arccal. Komoly fogalmazási gondot okozhat, amikor a dohányzóasztal alján heverő közismert állatorvosi magazinok és az ezoterikus szaklapok egymáson hányódnak. Ennek ellenére megértettem a két szó közti baki jellegét, azon meditált, hogy kell-e neki ez az óra, avagy sem.
„Tudja, órát fél év után nem veszünk vissza azért, mert önnek nincs szüksége rá”
Tudattam vele a szituációt.
„Természetesen, ha valami baja van, állunk rendelkezésére, mert az óra garanciális”
„Ha ez kell hozzá, ám legyen, holnap úgy hozom vissza, hogy rá sem fog ismerni, aztán nem lesz más választása, mint hogy visszaadja a pénzemet”
Erre már nem válaszoltam, csendben visszaültem a helyemre dolgozni. Diszkréten megnyomtam a bejárati ajtó biztonsági gombját, ami helyettem halk zümmögéssel jelezte, hogy ideje távozni. Most nem integettem neki, de szerintem nem is tartott volna rá igénye. Azon felül semmi szükségem sem volt arra, hogy ismét kizárjam magam.
Másnap bekéredzkedett megint a kedves nyakkendős bácsi, de már csak annyit mondott nekem köszönés nélkül.
„Ebből per lesz, ha nem fizet azonnal”
Éppen dolgoztam, de felfokozott fantáziavilágom szükségtelen mellékterméke, hogy mindig beleképzelem magam az adott szituációba. Gondolataim fénysebességgel elhagyták lényemet és egy amerikai katonák által védett német városba kalandoztak, ahol egy hatalmas bírósági épületben ülve, fekete bakelit fejhallgatóval a fejemen tizennégy nyelvre lefordítva hallgattam az ellenem felsorolt vádakat. Képzelgéseimet megtörte az a tény, hogy a nyakkendős bácsi újból megszólalt.
„Ráadásul nagy per lesz ebből, mégpedig olyan konfekciós”
Gondolataim ismét fénysebességgel szöktek meg a helyszínről, de a GPS koordinátákat megváltoztatva újratervezték az útvonalat, és Nürnberg helyett a „Józsefvárosi Május 1. Ruhagyár” Művelődési házába érkezve kitűzték a jól ismert „Ön megérkezett” szimbólumú zászlócskát. Elsőre ez ugrott be nekem a konfekciós per hallatán. Továbbá ekkor döbbentem rá, hogy a dohányzóasztal alján nem csak a legismertebb állatorvosi magazin és egy ezoterikus folyóirat hever, hanem ezek szerint található még egy bírósági értesítő és egy Burda szabásminta is.
Gondolom, innen származnak ezek a képtelen szavak is, amiket kénytelen vagyok meghallani. Egyből az is kiderült számomra, hogy ezek szerint biztos nős, van felesége, talán övé lehet a konfekciós szabásminta. Ezen élénk gondolatvilág sokszor áldás, de néha átok is, hisz minden asszociációra beugrik valamilyen megoldásképlet, ahelyett, hogy a munkámra figyelnék, borzalom. Felálltam és kijavítottam.
Talán koncepciós perre gondolt az úr, de hát ilyenek már szerencsére nincsenek”
Mondtam neki, de legnagyobb megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy közben csendben távozott. Ijedten konstatáltam, hogy én itt agyalok magamba, ő meg már rég elment. Ezzel az erővel akár ki is rabolhatnák a boltot, észre sem venném. Még jó hogy itt van ez a belülről nyitható biztonsági ajtó, még ha néha ki is zárom magam vele – jutott eszembe hirtelen.
Záróra előtt észrevettem, hogy egy Holle anyóhoz hasonló, kedves teremtmény kutakodik a kilincs után, láthatóan be szeretne jönni. Kinyitottam neki az ajtót, ő tiszteletteljesen levette sapkáját és lepakolt a pult mellé. Látszott, hogy zavarban van, így oldva a hangulatot én szólaltam meg először.
„Mit segíthetek a hölgynek” kérdeztem tőle kedvesen.
„Tudja, én vagyok annak a nyakkendős úrnak a felesége, akinek ön eladta az órát”
Megdöbbentem ezen, hisz arra gondoltam, hogy egy ilyen heves karakterű férfinek, mint a nyakkendős bácsi egy habitusában hozzá illő feleség dukál, aki “Hugó Boss” szabású egyenruhában flangál egész nap, piros karszalaggal a kezén, és emberi lábszárcsont berakású “Luger” pisztollyal a markában szvasztikai szimbólumokat lövöldöz a kirakat üvegébe.
Erre előttem áll ez a szelíd, szinte földre szállt angyal típusú hölgy, de természetesen céljait még nem közölte. Kezében egy masnis dobozt szorongatott, amely ízlésesen be volt csomagolva. Hamar kiderül róla, hogy a férje által vásárolt óra lakozik benne. Kibontotta és letette az asztalra.
„Szépen lepucoltam az órát, az ön által kiállított átvételi elismervényt kivasaltam és betettem egy genotermbe. Mindene megvan, arra kérném tisztelettel önt, hogy tőlem vegye vissza, holnap el ne vigye el az „ELMŰ” lakásunk villanyóráját, mert már túl vagyunk az utolsó fizetési felszólításon. Én most órák kínálok önnek óráért”
Ezek után sírva fakadt. A fiókból elővettem egy papír zsebkendőt, mert szentimentális természetként a végletekig meghatott viselkedése. Odaadtam neki és megpróbáltam megvigasztalni. Kicsit megnyugodott és folytatta.
„Tudja, jó ember a férjem, csak néha felelőtlen. De természetesen ön kereskedő, nem értheti ezeket”
Magam úgy meglepődtem, hogy majdnem a szék támlája mellé ültem, de minek is ültem volna, odamentem a páncélszekrényhez és visszaadtam a hölgynek az óra vételárát. Távozás előtt még lehajolt, bevásárlószatyrából elővett egy dobozt, és feltette az asztalra. Kibontás után az üzlet állott levegőjét elöntötte a frissen sütött almás pite hamisítatlan illata.
„Tudja, én ezt önnek sütöttem, mert gondoltam, hogy lesz olyan kedves és megérti egy ilyen magamfajta öregasszony problémáját”
Mivel már késő volt, átfordítottam a bejárati ajtó tábláját ”Zárva” feliratra, és elővettem két tányért a kirakatból. Bár mindkettő bizományos, méregdrága Zsolnai”Pompadúr” dísztányér volt, amely darabonként többet ért a visszavásárolt óránál, de nem igazán foglalkoztam vele. Olyan bizalommal voltam a kedves hölgy által generált szituációhoz, hogy használati tárgyként kezdtem kezelni az eladó tányérokat. Kitöröltem őket szalvétával és a pultra téve elosztottam a sütiket kettőnk között. A hölgy nagyon boldogan csak annyit mondott.
„Akkor lássuk, tudok-e még sütni”
Falatozás közben csak ennyit mondott nekem.
„Tudja, a férjem sosem gorombáskodik velem, ő jó ember” szólt nekem kedvesen.
„Tulajdonképpen velem sem volt goromba, neki is visszaadtam volna a pénzt, de olyan stílusban követelt, amihez nem volt jogalapja. De talán nem is baj, hisz ki hozott volna most nekem sütit”
Nevettünk rajta. Elfogyasztottuk az utolsó morzsáig, utána sietve távozott. Előtte még rákérdeztem, hogy a férje tud erről?
„Persze, holnap ő is jön velem ide a boltba”
Jézusom, gondoltam, mi lesz ebből még, és ki fog engem megmenteni! Ezek a gondolatok gyötörtek éjszaka, mire eljött a reggel.
Másnap megláttam őket a bejárati ajtó üvegén keresztül, kézen fogva érkeztek, látszólagos béke honolta viselkedésüket. A kirakatot nézték, mégpedig a konkrét órát, ami visszakerült a helyére.
Kedvesen becsöngettek én pedig a szokásos rituálé keretein belül beengedtem őket a boltba. Némi töprengés után a nénike bökdösni kezdte a bácsit, aki ennek hatására megnyílt. Kedvesen bemutatkozott, ami a múltkor valóban elmaradt, kezet nyújtott és elnézést kért a múltkori incidensért. Némi beszélgetés után elővett egy hamisítatlan svájci csokoládét táskájából, ami akkoriban elég drága dolognak számított. Megköszöntem és kikísértem őket, de kollégám csendben, kuncogva megszólalt. „Kulcsot vigyél”.
Bár imádom a minőségi csokoládét, de sosem bontottam fel. Emlékeim tárgyi bizonyítékaként mai napig őrzöm, elzártam páncélszekrényem sötétjében. A „mumifikált mementónak” becézett csokoládéra ránézve mindig a bácsika jut eszembe, aki remélem közben megtalálta álmai óráját.
Maradok tisztelettel: Kőnig Levente www.watchmaker.hu
